🖲 Mesztegnyő ➡️ Kisvid ➡️ Nemesvid ➡️ Zalakomár ➡️ Zalakaros ➡️ Öröm-hegy ➡️ Palin
📆2026.07.09.
🚶: 62 km
⛰⬆️: 709 m
⛰⬇️: 690 m
⏰: 13 h 42 min.
Sum:: 490 km (18,9%)
A hosszútávú túrázó magányossága
Van egy régi film, amelynek a címe: A hosszútávfutó magányossága. Az utóbbi napokban egyre többször jut eszembe ez a cím, mert rájöttem, hogy a Kékkör valójában nemcsak a lábakat, hanem a magányt is próbára teszi.
És át is írtam a fejemben „A hosszútávú túrázó magányossága”-nak.
Ha őszinte akarok lenni, a napjaim több mint kilencvenöt százalékát teljesen egyedül töltöm. Reggel felveszem a hátizsákomat, meghúzom a cipőm fűzőjét, és elindulok. Az erdőben nincs beszélgetés. Nincs háttérzaj. Nincs telefoncsörgés. Csak a saját lépteim ritmusa, a madarak hangja, a szél zúgása és az a végtelennek tűnő ösvény, amely újra és újra eltűnik a következő kanyar mögött.
Emberekkel leginkább csak akkor találkozom, amikor beérek egy faluba. Bemegyek egy boltba, leülök egy kocsma teraszára meginni egy üdítőt, este elfoglalom a szállásomat vagy rendelek valami ennivalót. Ezek rövid találkozások. Kedves mosolyok. Pár mondatos beszélgetések. Aztán ismét vállamra kerül a hátizsák, és újra ketten maradunk az úttal.
Sokan azt gondolják, hogy a magány ugyanaz, mint az egyedüllét. Pedig nem. Az egyedüllét egy állapot. A magány egy érzés. És a kettő között óriási a különbség. Én most rengeteget vagyok egyedül, mégsem érzem magam magányosnak. Mert az út megtanított arra, hogy a csend nem ellenség. A csendben kezdenek megszólalni azok a gondolatok, amelyeket a hétköznapok zaja mindig elnyom.
Ilyenkor nincs hová menekülni önmagam elől. Nincsenek kifogások, nincsenek szerepek, amelyeket el lehet játszani. Csak én vagyok. Az ember ilyenkor találkozik a saját félelmeivel, a saját kérdéseivel, a saját hibáival, de ugyanígy a saját erejével is. A hosszú kilométerek nemcsak a lábakat edzik, hanem a lelket is. Minden egyes megtett lépés egy újabb beszélgetés önmagammal.
Vannak napok, amikor hosszú-hosszú órák telnek el úgy, hogy egyetlen emberrel sem találkozom. Előfordul, hogy a saját hangomat sem hallom, mert nincs miért megszólalni. Furcsa érzés ez egy olyan világban, ahol szinte minden pillanatot értesítések, beszélgetések és képernyők töltenek meg. Az első napokban szokatlan volt ez a csend. Ma már ajándéknak érzem. Minél tovább hallgat körülöttem a világ, annál tisztábban hallom azt a belső hangot, amelyet odahaza olyan könnyű elnyomni. Talán ezért van az, hogy egy hosszú gyalogtúra végére nemcsak fizikailag változik meg az ember, hanem belül is. Lassan lehullanak róla azok a rétegek, amelyeket a hétköznapok építettek rá.
Érdekes módon éppen ez a rengeteg egyedül töltött idő tanított meg arra is, hogy mennyire fontosak az emberek. Egy kedves köszönés egy túrázótól, egy rövid beszélgetés egy boltban, egy mosoly egy buszmegállóban vagy egy pohár hideg víz, amit valaki önzetlenül felajánl – ilyenkor ezek sokkal többet jelentenek, mint odahaza, a rohanó hétköznapokban. Az ember megtanulja újra értékelni az emberi kapcsolatok egyszerű szépségét.
És mégis van egy különös ellentmondás ebben az egészben. Bár szinte végig egyedül gyalogolok, mégsem érzem azt, hogy elszakadnék az emberektől. Éppen ellenkezőleg. Valahogy minden megtett kilométerrel közelebb érzem magam hozzájuk. Talán azért, mert amikor hosszú időn át csak önmagaddal beszélgetsz, sokkal jobban megérted mások örömeit, félelmeit és küzdelmeit is. A csend nem falat emel közéd és a világ közé. Ha jól használod, inkább lebontja azokat. Mire újra emberek közé érsz, már nem ugyanaz az ember vagy, aki reggel belépett az erdőbe.
Azt hiszem, ezért szeretem ezt az utat. Mert miközben látszólag egyedül járom végig Magyarországot, valójában önmagam felé gyalogolok. A Kékkör számomra nem csupán egy útvonal, amelyet végig kell járni. Egy tükör. Minden nap megmutatja, ki vagyok, amikor nincs közönség, nincs taps, nincs szerep, nincs elvárás. Csak a következő lépés létezik. És talán éppen ezekben a csendes kilométerekben születnek meg azok a válaszok, amelyeket egész életünkben keresünk.
„Aki kifelé néz, álmodik. Aki befelé néz, felébred.”
Carl Gustav Jung
🐺
