🖲 Szentpéterfölde ➡️ Rádiháza ➡️ Zalatárnok ➡️ Kislengyel ➡️ Kustánszeg ➡️ Zalalövő
📆2026.07.11.
🚶: 47 km
⛰⬆️: 851 m
⛰⬇️: 782 m
⏰: 11 h 5 min.
Sum:: 591 km (22,8 %)
A test is tanul
Ma Szentpéterföldéről indultam, és egészen Zalalövőig jutottam el. Összesen 47 kilométert gyalogoltam a Zalai-dombság és Göcsej hullámzó vidékein. A kilométerek ma sem adták könnyen magukat, de a nap végére mégis egy különös felismeréssel lettem gazdagabb.
Érdekes dolog történik bennem. Nem azért, mert a mai nap könnyebb lett volna. Nem volt az. Ugyanúgy voltak emelkedők, kilométerek, fájdalmak, fáradtság, és ugyanúgy voltak pillanatok, amikor lassabban mentem, mint szerettem volna. Mégis azt érzem, hogy valami megváltozott.
Mintha a testem végre megértette volna, mi a feladata.
Az első napokban még tiltakozott. Minden izmom kérdezett. Miért csináljuk ezt? Meddig tart még? Miért nem állunk meg? Miért kell újra és újra elindulni? Most viszont már nem kérdez. Csak teszi a dolgát.
Felkel. Elindul. Megy. Ha lehet, egy kicsit pihen. Eszik. Iszik. Este lefekszik aludni, amennyit az út enged. Reggel pedig újra feláll, felveszi a hátizsákot, és ismét elindul. Mintha elfogadta volna, hogy most egy időre ez lett az élete ritmusa.
Talán az emberi test egyik legcsodálatosabb tulajdonsága az alkalmazkodás. Hihetetlenül intelligens. Nemcsak elviselni képes a megpróbáltatásokat, hanem idővel át is alakítja önmagát, hogy jobban megfeleljen annak, ami vár rá. Nem lesz fájdalommentes. Nem lesz könnyű. De egyre természetesebb lesz.
Van még valami, amit az út megtanít. Az ember hajlamos azt hinni, hogy az ereje az izmaiban van. Pedig a valódi erő valójában a szokásokban rejtőzik. Abban a pillanatban, amikor már nem kell minden reggel újra meggyőznöd magad arról, hogy indulj el. Amikor a mozdulatok természetessé válnak, és a tegnapi küzdelem a mai rutin része lesz. A test ilyenkor már nem ellened dolgozik, hanem veled együtt.
Talán nem csak a test működik így.
Lehet, hogy a lelkünk is ugyanilyen. Először lázad a változás ellen. Tiltakozik az ismeretlen miatt. Aztán egyszer csak csendben elfogadja. Már nem azt keresi, hogyan menekülhetne el a nehézségek elől, hanem azt, hogyan tud együtt élni velük.
Azt hiszem, valahol itt kezdődik az igazi állóképesség. Nem akkor, amikor már semmi sem fáj, hanem amikor a fájdalom többé nem dönti el helyettünk, hogy megállunk-e.
Talán ezért mondják, hogy a hosszú utak nem a lábakat, hanem az embert formálják. Minden megtett kilométer egy apró csiszolás. Levesz valamit a türelmetlenségből, a félelemből, a kételyből. Mire célba érsz, nemcsak több száz vagy több ezer kilométer lesz mögötted, hanem egy olyan ember is, aki már tudja: sokkal többre képes annál, mint amit valaha elhitt magáról.
A mai napnak volt még egy ajándéka. Egy nagyon kedves barátom motorra ült Szegeden, és elmotorozott utánam egészen Zalalövőig. Otthonról hozott tiszta ruhát, néhány finomságot és mindenféle hasznos utánpótlást, amire ilyenkor szükségem van. De a legnagyobb ajándék mégsem ezekben volt. Hanem abban a néhány órában, amit együtt tölthettünk. Beszélgettünk, együtt vacsoráztunk, és jó volt egy kicsit kiszakadni az út magányából. Vannak találkozások, amelyek nem könnyítik meg a kilométereket, mégis sokkal könnyebb velük továbbindulni. Hálás vagyok ezért a barátságért.
A Magányos Farkas sem azért jut messzire, mert könnyű az útja. Hanem mert egy idő után már nem harcol minden egyes lépésért. Egyszerűen eggyé válik az úttal. A lábai teszik a dolgukat, a szíve mutatja az irányt, a lelke pedig csendben tudja: holnap is menni kell.
És holnap újra felveszem a hátizsákot.
„Az ember nem azért öregszik meg, mert hegyeket mászott, hanem mert feladta a mászást.”
Julius Kugy
🐺
