🖲 Gánt ➡️ Mindszentpuszta ➡️ Kőhányás ➡️ Várgesztes ➡️ Szárliget ➡️ Somlyóvár ➡️ Tornyópuszta
📆2026.07.23.
🚶: 52 km
⛰⬆️: 1 401 m
⛰⬇️: 1 331 m
⏰: 11 h 31 min.
Sum:: 1 243 km (47,9 %)
A mai napon Gánttól egészen Tornyópusztáig gyalogoltam, megtéve összesen 52 kilométert. Ezzel a mai nappal végighaladtam a Vértes hegységen, majd Szárligetnél átkeltem az 1-es autópálya fölött, és megkezdtem az emelkedést a Gerecsébe. A Gerecse nagyobb része már a holnapi nap kihívása lesz, ma Tornyópusztánál megálltam, a legjobb barátom várt rám, felvett kocsival és Tatabányán szálltunk meg. Holnap reggel visszavisz majd arra a pontra, ahol ma abbahagytam és onnan megyek majd tovább.
A Vértes különleges hegység. Nem a magasságával hódít, hanem a csendjével, tölgyeseivel, bükköseivel és a dolomitkopárok vad szépségével. A Gerecse pedig egészen más arcát mutatja a Dunántúli-középhegységnek: mély erdők, meredekebb emelkedők, sziklás gerincek és hosszú, kitartást próbáló ösvények várják a vándort. Mindkettő azt tanítja, hogy a természet ereje nem mindig a méretekben, hanem a jelenlétében rejlik.
A mai gondolat:
„Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás:
Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.”
Weöres Sándor
Minél többet vagyok úton, annál inkább érzem, milyen kevés dolog marad igazán fontos.
Nem a kilométerek.
Nem a teljesítmény.
Nem az, hogy ki mennyit lát belőlem, ki mennyire érti, mit csinálok, vagy ki tartja őrültségnek azt, hogy napokon, heteken keresztül csak megyek tovább.
Hanem ez a három egyszerű igazság.
Alattam a föld.
Fölöttem az ég.
És bennem a létra.
Alattam a föld: az út, amely megtart. A por, a sár, a kövek, a gyökerek, az emelkedők és a lejtők. Az a valóság, amely néha kemény, néha könyörtelen, néha fájdalmasan őszinte. A föld nem kérdezgeti, hogy fáradt vagyok-e. Nem simogat meg, amikor fáj a lábam. Nem rövidíti le kedvemért az emelkedőt. Csak ott van. Szilárdan. Közömbösen. Igazán.
És mégis: minden lépésemet elviseli.
A föld az, ami újra és újra emlékeztet rá, hogy bármilyen magasra is vágyunk, előbb meg kell tanulnunk rendesen állni. Meg kell vetni a lábunkat. Érezni kell a talpunk alatt az utat. Nem elméletben, nem gondolatban, nem egy szép idézetben, hanem a valóságban. A hólyagban. Az izomfájdalomban. Az átázott cipőben. A hosszú, forró délutánokban. Azokban a pillanatokban, amikor már nem a lelkesedés visz tovább, hanem valami mélyebb, csendesebb, makacsabb erő.
Talán ezt tanítja nekem az út: hogy a földhöz tartozni nem lehúzás. Hanem gyökér. Ami megtart.
Fölöttem az ég.
Az ég az, ami mindig nagyobb nálam. Mindig tágasabb az aznapi problémáimnál. Mindig messzebb ér annál, ameddig éppen látok. Vannak napok, amikor kék és végtelen. Vannak napok, amikor szürke, nehéz és esővel teli. Vannak esték, amikor a naplemente úgy gyújtja fel a horizontot, mintha maga az ég is emlékeztetni akarna rá: nem csak túlélni jöttünk ide.
Hanem látni.
Rácsodálkozni.
Megérteni, hogy nem mi vagyunk a világ közepe. Csak egy ember vagyok a rengetegben, egy hátizsákos vándor egy hosszú úton, egy magányos farkas, aki néha egy erdei ösvényen, néha egy országút szélén, néha a saját gondolatainak sűrűjében keres átjárót.
De amikor felnézek az égre, valami mégis helyére kerül bennem.
Mert az ég nem kérdezi, honnan jöttem. Nem érdekli, hány hibát követtem el. Nem méri fel, mennyi fájdalmat cipelek. Csak fölém borul, és azt mondja: menj tovább. Van még tér. Van még fény. Van még út.
És bennem a létra.
Talán ez a legnagyobb titok.
Mert a létra nem kívül van. Nem egy másik ember kezében. Nem egy könyvben, nem egy tanítóban, nem egy csodában, amely majd egyszer váratlanul megment minket. Persze kaphatunk segítséget. Találkozhatunk emberekkel, akik egyetlen mondattal, egy mosollyal, egy pohár vízzel vagy egy őszinte öleléssel új erőt adnak.
De a létrát végül mindenkinek magában kell megtalálnia.
A létra bennünk az a képesség, hogy feljebb emelkedjünk annál, mint amilyenek tegnap voltunk. Hogy ne csak reagáljunk az életre, hanem tanuljunk belőle. Hogy a fájdalomból ne keserűség legyen, hanem mélység. Hogy a kudarc ne bélyeg legyen, hanem iránytű. Hogy a magány ne üresség legyen, hanem találkozás önmagunkkal.
A farkas sem azért jár egyedül, mert nincs szüksége senkire.
Hanem mert ismeri az erdőt.
Ismeri a csendet. Ismeri a szél irányát. Ismeri a saját félelmét. És tudja, hogy vannak szakaszok, amelyeken nem lehet senki mögé bújni. Vannak hegyek, amelyeket nem mászik meg helyettünk senki. Vannak éjszakák, amelyeken csak a saját belső tüzeink világítanak.
De a farkas nem elveszett.
Csak úton van.
Én is egyre inkább ezt érzem itt, a Kékkörön. Nem csupán Magyarország tájain haladok keresztül. Nem csak erdőkön, dombokon, falvakon és hegygerinceken. Hanem saját magamon is. A régi félelmeimen. A kétségeimen. Azokon a részeimen, amelyeket a hétköznapokban könnyű elrejteni zajjal, munkával, feladatokkal és szerepekkel.
Az út viszont nem hagy elbújni.
Az út előbb-utóbb mindent megmutat.
Megmutatja, mennyi erőd van még akkor is, amikor már azt hiszed, nincs. Megmutatja, mennyi fájdalmat cipelsz magaddal. Megmutatja, mennyire tudsz hálás lenni egy árnyékos padért, egy kedves szóért, egy kis hideg vízért vagy egy váratlanul felbukkanó emberért.
És megmutatja azt is, hogy a létra valóban benned van.
Minden egyes lépéseddel.
Minden alkalommal, amikor nem adod fel.
Minden reggelen, amikor újra felveszed a hátizsákot.
Minden pillanatban, amikor a tested már azt mondja: elég, de a lelked még halkan azt feleli: csak még egyet.
Alattam a föld.
Fölöttem az ég.
Bennem a létra.
Talán ennyi az egész.
És talán ez minden, amit valójában tudnunk kell ahhoz, hogy ne csak végigmenjünk az úton, hanem közben lassan, lépésről lépésre meg is érkezzünk önmagunkhoz.
🐺
