🖲 Ruzsa-fa ➡️ Petróczi iskola ➡️ Jánostelek ➡️ Kis Keceli út ➡️ Pici Paci Porta ➡️ Kéleshalom ➡️ Császártöltés
📆2026.07.02.
🚶: 72 km
⛰⬆️: 277 m
⛰⬇️: 291 m
⏰: 15h13min
%: 4,3 %
72 kilométer
Hajnali ötkor indultam a Ruzsa-fától. A nap végére Császártöltésre értem. Hetvenkét kilométer került ma a lábamba.
A mai nap egészen más volt, mint a tegnapi. Az út szinte végig távol vezetett a civilizációtól. Lakott települést alig érintett. Egy rövid időre bementem a kunfehértói üdülőövezetbe, majd Kéleshalmon haladtam át, de mire odaértem, már ott is minden bezárt. Az út nagy részén nem volt lehetőség vizet vételezni, ételt vásárolni, vagy egyszerűen csak leülni valahová. Az ember ilyenkor nagyon gyorsan megtanulja, hogy amit a hétköznapokban természetesnek veszünk, az valójában óriási ajándék.
Ma hosszú órákon keresztül gyalogoltam a tűző napon. És közben újra megértettem valamit. Az emberek különböző dolgoknak örülnek. Van, aki egy új autónak. Van, aki egy drága telefonnak. Van, aki egy előléptetésnek. De amikor hosszú órák óta egyedül mész a poros úton, elfogyó vízkészlettel, árnyék nélkül, akkor egészen átértékelődik a világ.
Ilyenkor boldoggá tud tenni egy fa árnyéka. Egy hideg korty víz. Egy pad, amin öt percet ülhetsz. Egy ember, akivel válthatsz néhány szót. Egy nyitva lévő csap. Egy apró szellő. Olyan dolgok, amelyek mellett a legtöbben nap mint nap észrevétlenül mennek el.
Talán nem is az élet lett bonyolultabb. Talán csak túl sok mindenünk lett ahhoz, hogy észrevegyük azt a keveset, ami igazán számít.
A mai 72 kilométer nemcsak a lábaimat fárasztotta el. Hanem ismét emlékeztetett arra, hogy a boldogság ritkán a nagy dolgokban rejtőzik. Sokkal gyakrabban ott lapul egy pohár vízben, egy árnyékot adó fában, egy őszinte mosolyban vagy egy idegentől kapott jó szóban.
Az út furcsa tanító. Először elveszi a kényelmedet, aztán visszaadja a képességet, hogy újra örülni tudj annak, ami mindig is ott volt körülötted.
Az Út Magányos Farkasa
🐺
