„Csak csináld.”
A Kékkör harmadik napján Császártöltésről indultam, és végül Bajára érkeztem meg. A Garmin szerint 59,8 kilométer lett a mai nap. Majdnem hatvan. A térképen ez csak egy szám. A lábaimnak, a vállamnak és a talpamnak azonban minden egyes kilométernek saját története volt.
Ma volt minden az úton. Hosszú aszfaltos szakaszok, amelyek szinte végtelennek tűntek. Mély, laza homok, jóval mélyebb, mint az előző két napon, amely minden lépésből elvett egy keveset. Finom por, amely belepte a cipőmet és a lábszáramat. Árnyék nélküli szakaszok, ahol a nap könyörtelenül tette a dolgát. Víz nélküli, hosszú etapok. A forróság nem kérdezte, hogy fáradt vagyok-e. Egyszerűen csak ott volt.
És valahol napközben újra eszembe jutott Szung Szán zenmester tanítása.
„Ne hozz létre nehezet vagy könnyűt!
Ne hozz létre semmit!
Amikor csinálsz valamit, csak csináld.”
Rájöttem, hogy a homok önmagában nem nehéz. Az aszfalt önmagában nem unalmas. A hőség önmagában nem ellenség. Ezek egyszerűen csak vannak. Én vagyok az, aki címkéket ragaszt rájuk. Én mondom valamire, hogy jó, valamire pedig azt, hogy rossz. És attól a pillanattól kezdve már nem az úttal küzdök, hanem a saját gondolataimmal.
Amikor sikerült ezt elengednem, minden egyszerűbb lett. Nem azért, mert eltűnt a homok. Nem azért, mert hűvösebb lett. Nem azért, mert rövidebb lett a táv. Hanem azért, mert már nem akartam megváltoztatni azt, ami éppen volt. Csak mentem. Egy lépés. Még egy lépés. Aztán még egy.
A zen gyakran beszél a „nem tudom” tudatáról. Arról az állapotról, amikor nem akarunk mindent azonnal megítélni, eldönteni és besorolni. Csak jelen vagyunk. A mai napon ezt tanította nekem az út. Nem azt kérdezte, könnyű-e vagy nehéz. Nem érdekelte, hogy tetszik-e vagy sem. Csak azt kérdezte: megteszed a következő lépést?
Én pedig újra és újra csak ezt tettem.
Lépés, lépés, lépés…
A mai nap végére nemcsak közelebb értem Bajához. Egy kicsit közelebb kerültem ahhoz is, hogy megértsem: az út legnagyobb akadályai nem mindig előttünk vannak. Sokszor bennünk születnek meg, amikor elkezdjük a valóságot jónak vagy rossznak nevezni.
Holnap új nap lesz. Talán könnyebb. Talán nehezebb.
Vagy talán egyik sem.
Csak egy újabb nap az úton.
Egy újabb nap, amikor egyszerűen csak menni kell.
„Ha meg akarod érteni a múlt, a jelen és a jövő összes Buddháját, akkor szemléld úgy az egész világegyetem természetét, mint amit egyedül a tudat teremt.”
Avatamszaka szútra (Virágfüzér-szútra)
Ahogy ma este végiggondolom ezt a közel hatvan kilométert, egyre inkább érzem ennek a mondatnak a súlyát. Nem a homok volt nehéz. Nem a hőség volt kegyetlen. Nem az út volt hosszú. Mindezt a tudatom tette azzá – vagy éppen szüntette meg annak lenni. És amikor egyetlen pillanatra sikerült nem jónak vagy rossznak nevezni azt, ami éppen volt, akkor megszűnt a küzdelem.
Csak az út maradt.
És a következő lépés.
🐺
