🖲 Szeged ➡️ Szatymaz ➡️ Zsombó ➡️ Bordány ➡️ Zákányszék ➡️ Ruzsa ➡️ Ruzsa-fa
📆2026.07.01.
🚶: 65 km (18 km Szeged-Szatymaz + 47 km Szatymaz-Ruzsa-fa)
⛰⬆️: 129 m
⛰⬇️: 92 m
⏰: 12h41min
%: 1,8 %
Az első lépés mindig a legnehezebb. Nem a leghosszabb. Nem a legfájdalmasabb. A legnehezebb.
Ma reggel elindultam otthonról, Szegedről. Nem autóval mentem a Kékkör kezdetéhez. Gyalog indultam el a saját bejárati ajtómtól, mert számomra ez az út valóban ott kezdődik, ahol élek. Közel 18 kilométert gyalogoltam Szatymazig, ahol ráálltam az Országos Kékkör útvonalára, és megszereztem az első pecsétet. Szatymazig egy kedves követőm kísért el, Stefán Beáta, aki kiváló ultrafutó. Nagyszerű beszélgetés volt. Mesélt az ultrafutás világáról, a saját elképesztő teljesítményeiről, azokról a tapasztalatokról, amelyeket csak hosszú órák és hosszú évek alatt lehet megszerezni. Köszönöm neki, hogy velem tartott. Sokkal könnyebben teltek így az első kilométerek.
A nap végére közel 66 kilométer lett a lábamban. Harmincnégy fokos hőségben, szinte végig tűző napon. Az árnyék ritka vendég volt, a víz pedig ilyenkor felbecsülhetetlen kincs. Voltak nehéz pillanatok, de ezek mindig emlékeztetnek arra, hogy az út nem azért létezik, hogy kényelmes legyen. Hanem azért, hogy formáljon. A mai nap végén a Ruzsa-fához érkeztem.
De a mai nap igazi kihívása nem a hőség volt. Nem is a megtett kilométerek.
Hanem az elszakadás.
Mindannyian a szokásaink rabjai vagyunk. Reggel ugyanúgy kelünk fel, ugyanott isszuk meg a kávénkat, ugyanazon az úton megyünk dolgozni, este ugyanoda térünk haza. Észre sem vesszük, hogy ezek a rutinok mennyire mélyen meghatároznak bennünket. Biztonságot adnak, kiszámíthatóvá teszik az életet. És közben észrevétlenül kalitkává is válhatnak.
Egy ilyen út első napján nemcsak a lakásom ajtaját csuktam be magam mögött. Egy időre bezártam a megszokott életemet is. Mostantól új szabályok szerint telnek a napjaim. Az otthonom egy hátizsák. A nappalim az erdő. Az órarendemet a napkelte és a napnyugta írja. Minden este új helyen alszom el, és minden reggel ismeretlen út vár rám.
Az első nap ezért olyan nehéz. Mert ilyenkor még két világ között áll az ember. Az egyik már mögötte van, a másikba pedig még nem érkezett meg teljesen.
Szeretnék köszönetet mondani egy nagyon kedves barátomnak is. Ott állt mellettem a rajtnál, kezet fogott velem, mielőtt megtettem volna az első lépést. Néha egyetlen kézfogás többet jelent száz kimondott szónál. Azt üzeni: „Itt vagyok. Hiszek benned.” Amikor pedig a nap végérea Ruzsa-fához értem, ismét ott volt. Értem jött, hazavitt, hogy ezt az egyetlen éjszakát még otthon tölthessem a családommal. Holnap hajnalban pedig visszahoz ugyanide, és pontosan onnan folytatom az utamat, ahol ma befejeztem. Az utat egyedül járom végig, de az ilyen gesztusok emlékeztetnek arra, hogy még a magányos farkas sincs teljesen egyedül. Vannak emberek, akik csendben, minden elvárás nélkül ott állnak mellette, amikor a legnagyobb szüksége van rájuk. Ezért a mai napért is hálás vagyok.
De tudom, hogy néhány nap múlva ez lesz az új természetes. Az új ritmus. Az új élet. Az ember ugyanis szinte bármihez képes alkalmazkodni. Csak meg kell tenni hozzá az első lépést.
És az a lépés ma megtörtént.
„Az élet ott kezdődik, ahol a komfortzónád véget ér.”
🐺
