Július 1-jén indulok el a Kékkörre.
Még itt vagyok. Itthon.
Ugyanabban az ágyban alszom, ugyanott iszom meg a reggeli kávémat, ugyanazokon az utcákon sétálok, ugyanazokat a feladatokat végzem a munkában, és esténként ugyanúgy ott van mellettem a feleségem.
Mégis van bennem egy furcsa érzés.
Mintha valahol már úton lennék.
Aki indult már hosszabb zarándoklatra, expedícióra vagy olyan útra, amely nem néhány napról, hanem hetekről szólt, az talán érti, mire gondolok.
Az ember nem a rajt pillanatában indul el.
Az út sokszor hetekkel vagy hónapokkal korábban elkezdődik odabent.
Amikor először kimondod a célt.
Amikor meghozod a döntést.
Amikor elkezded elfogadni, hogy a megszokott életedet egy időre magad mögött hagyod.
A Kékkör számokban egyszerű történet. 2 582 kilométer.
Napi átlagban 47 kilométer.
Több mint másfél hónap úton.
Egy nem hivatalos rekordkísérlet.
De számomra egyre kevésbé a számokról szól.
Egyre többet gondolok arra, milyen lesz több mint másfél hónapon keresztül távol lenni az otthonomtól.
Nem hazajönni esténként.
Nem kivinni sétálni és megsimogatni Ōkamit, Sniffet és Mayát.
Nem leülni a családommal vacsorázni.
Nem visszatérni a jól ismert rutinokhoz.
A fizikai kihívásról sokan kérdeznek.
Hogy bírom-e majd.
Hogy nem sok-e a napi közel ötven kilométer.
Persze, nehéz lesz.
De azt hiszem, a legnagyobb kihívás nem a lábakban lesz.
Hanem a fejben.
Abban, hogy minden reggel újra és újra fel kell majd venni a hátizsákot.
Akkor is, amikor esik.
Akkor is, amikor fáj.
Akkor is, amikor a következő település még nagyon messzinek tűnik.
És közben ott lesz az a másik oldal is.
A szabadság.
Az, hogy minden napnak csak egyetlen valódi feladata lesz: megtenni a következő lépést.
Aztán még egyet.
És még egyet.
A tavalyi kísérlet során 41 százalékig jutottam, mielőtt egy sérülés megállított.
Azóta sokszor végiggondoltam azt a napot a Kab-hegyen.
Sokszor feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon újra nekivágnék-e, ha előre tudnám, hogyan végződik.
És a válasz mindig ugyanaz volt.
Igen.
Mert az út értékét nem csak az adja, hogy hova jutunk el rajta.
Hanem az is, hogy mit tanít közben.
Most pedig ismét itt állok a képzeletbeli rajtvonal közelében.
És ahogy telnek a napok, egyre inkább azt érzem, hogy valójában már elindultam.
Még nem tettem meg az első hivatalos kilométert.
De a lelkem már úton van.
És alig várom, hogy a testem is kövesse.
🐺🥾
