Vannak árkok, amelyeket nem a természet vájt.
Emberek készítették őket.
Nem a természetbe, hanem emberek közé ásták őket.
Évek alatt, szavakkal, gyűlölettel, félelmekkel, mesterségesen felépített „mi” és „ők” világokkal.
Lassan odáig jutottunk, hogy sokan már nem embert látnak a másikban, hanem címkéket.
Politikai oldalt.
Világnézetet.
Vallást.
Származást.
Egy véleményt, amivel nem értenek egyet.
És elkezdődött már a dehumanizálás is.
Nemcsak a nemzetből kirekesztés, de már az emberi mivolt megkérdőjelezése.
És közben szinte észrevétlenül megfeledkeztünk arról, hogy a túloldalon is ugyanolyan emberek állnak.
Ugyanolyan örömökkel, veszteségekkel, félelmekkel és reményekkel.
Én hiszem, hogy az országot nem árkok tartják össze.
Hanem a hidak.
Nem az tesz bennünket erősebbé, ha egyre magasabb falakat építünk egymás közé, hanem az, ha újra megtanulunk beszélni egymással.
Ha képesek vagyunk meghallgatni azt is, akivel nem értünk egyet.
Ha fontosabbá válik az emberség, mint a „törzsi hovatartozás”.
Nem kell mindenben egyetértenünk.
Soha nem is fogunk.
De talán nem is ez a cél.
Elég lenne újra felismerni, hogy ugyanannak az országnak vagyunk a fiai és lányai.
Hogy a másik ember nem ellenség attól, hogy másképpen gondolkodik.
Hogy lehet vitatkozni anélkül, hogy gyűlölnénk egymást.
A világban mindig lesznek, akik új árkokat akarnak ásni.
Én inkább hidakat szeretnék építeni.
Talán naiv gondolat.
De minden híd egyetlen kővel kezdődik.
És minden hosszú út egyetlen lépéssel.
Ezért ajánlom fel jelképesen három és fél millió lépésemet az árkok betemetéséért.
Azért, hogy kevesebb legyen a gyűlölet.
Azért, hogy több legyen a megértés.
Azért, hogy egyszer újra természetes legyen, hogy különböző emberek képesek egymás mellett élni, egymást tisztelve.
És ha valahol az országban összefutunk az úton, ne menj el szó nélkül.
Szólíts meg.
Gyere oda hozzám.
Beszélgessünk.
Biztosan nem fogunk mindenben egyetérteni. De talán éppen ez a lényeg.
Mert az árkokat nem a távolból lehet betemetni.
Hanem úgy, hogy emberek újra találkoznak egymással.
Leülnek egy padra.
Mennek együtt néhány kilométert.
Kérdeznek.
Meghallgatnak.
Emberként fordulnak egymás felé.
Hiszem, hogy minden beszélgetés egy-egy apró deszka lehet azon a hídon, amelyet közösen építünk.
Pontosan egy évvel ezelőtt, 2025. június 7-én reggel 7 órakor indultam el először a Kékkörön Szegedről. Az út akkor a táv 41 százalékánál, egy sérülés miatt véget ért.
De vannak utak, amelyeket nem lehet egyetlen kudarc miatt feladni.
Ezért július 1-jén újra ugyanarra a képzeletbeli rajtvonalra állok.
Ugyanonnan indulok.
És újra elindulok megkerülni az országot.
Három és fél millió lépéssel.
Az árkok betemetéséért.
Találkozunk az Úton…
🐺
