„Két bánatom van:
egyik, hogy meg kell halnom;
másik, hogy addig élnem kell.
Két örömöm van:
egyik, hogy meghalhatok;
másik, hogy addig élhetek.”
Fodor Ákos
Kevés ember tudott ennyire egyszerűen és ennyire kegyetlenül pontos lenni egyszerre, mint Fodor Ákos.
Néhány sor.
Szinte semmi díszítés.
Mégis benne van az egész emberi lét.
A legmélyebb ellentmondásunk.
Mert élni gyönyörű.
És élni nehéz.
Mindannyian hordozzuk ezt a kettősséget, csak ritkán merjük kimondani.
Vannak napok, amikor hálásak vagyunk a reggelért.
A napfényért.
Egy jó beszélgetésért.
Egy futásért hajnalban.
Egy ölelésért.
Egy hegygerincen megélt csendért.
Azért, hogy még itt vagyunk.
És vannak napok, amikor az egész lét súlyként ül rajtunk.
Amikor elfáradunk az emberekben, a harcokban, a zajban, a saját gondolatainkban.
Amikor az ember nem meghalni akar feltétlenül — csak megpihenni egy kicsit.
Fodor Ákos nem menekül egyik oldalra sem.
Nem hazudja azt, hogy az élet csak csoda.
De azt sem, hogy csak szenvedés.
Hanem rámutat arra, amit a legtöbben egész életükben próbálnak elkerülni: hogy a kettő egyszerre igaz.
Ez a valódi érettség.
Amikor már nem akarjuk mindenáron „pozitívvá” kozmetikázni az életet.
Nem akarjuk állandóan legyőzni a fájdalmat, eltüntetni a mulandóságot, vagy úgy tenni, mintha nem félnénk a haláltól.
Hanem leülünk vele egy asztalhoz.
Mint egy öreg vándorral, aki végigkísér bennünket az úton.
És furcsa módon pont ettől válik értékessé minden.
Mert a halál tudata nem elvesz az életből — hanem súlyt ad neki.
Mélységet.
Jelentést.
Egy örökké tartó élet valószínűleg érdektelen lenne.
Pont attól lesz fontos egy pillanat, hogy elmúlik. Pont attól lesz értékes egy találkozás, hogy egyszer utoljára történik meg.
Pont attól lesz szent egy ölelés, hogy nem tarthat örökké.
Aki ezt igazán megérti, az talán már nem akar mindent birtokolni.
Nem akar örökké rohanni sem.
Elkezd jelen lenni.
Mert rájön, hogy a legnagyobb tragédia nem az, hogy egyszer meghalunk.
Hanem az, ha addig nem élünk igazán.
És talán ez Fodor Ákos sorainak legmélyebb csendje: hogy a bánat és az öröm nem egymás ellentétei.
Hanem ugyanannak az emberi létnek a két oldala.
🐺
