🖲 Petőrészi-kilátó ➡️ Halápi csárda ➡️ Fancsika ➡️ Bánk ➡️ Vekeri-tó ➡️ Pipóhegy ➡️ Kepecstag
📆2026.08.10.
🚶: 54.7 km
⛰⬆️: 265 m
⛰⬇️: 292 m
⏰: 11 h 41 min.
Sum:: 2 153 km (82,9 %)
Amikor a magány túlcsordul
A mai nap az Alföldi Kéktúrán megint egy különös, hosszú ívet rajzolt. A Petőrészi-kilátó előtti aszfaltúttól indultam, és a Kepecstag utáni aszfaltbekötőig jutottam, ahová már utánam jött a szállásadóm, és visszavitt a szállásra. Összesen 55 kilométer került ma a lábamba, miközben légvonalban valójában csak körülbelül 15 kilométerrel kerültem közelebb Szegedhez. Errefelé ugyanis az Alföldi Kéktúra útvonala tesz egy nagy visszafelé kanyart, így az ember egész nap gyalogol, este ránéz a térképre, és azt látja: az otthon alig került közelebb.
A mai 55 kilométer ráadásul az első lépéstől az utolsóig településeken kívül vezetett. Egyetlen falut vagy várost sem érintettem. Ötvenöt kilométer bolt, biztos vízvételi lehetőség és gyakorlatilag leülőhely nélkül. Tegnap este szerencsére előre megnéztem ezt a pecsételőfüzetben, és amikor rákérdeztem Sashalmi Attilánál az ultrafutónál, akivel tegnap az utam végén találkoztam, ő is megerősítette, hogy bizony, erre készülnöm kell. De nemcsak megerősítette: felajánlotta, hogy a mai utam felénél kijön hozzám, és hoz nekem annyi hideg vizet, amennyivel végig tudom csinálni a nap második felét is. És kijött. Ott várt rám a semmi közepén, hideg vízzel. Akkor is megköszöntem neki, de most innen is még egyszer: százmillió köszönet, Attila! Túlzás nélkül megmentetted a napomat, és ebben a hőségben talán ennél is többet. Nélküled nagyon nehéz lett volna végigvinnem ezt az 55 kilométert.
És talán nem is lehetne ennél jobb felvezetése annak, amiről ma írni szeretnék.
Mielőtt bárki félreértené: nem vagyok magányos ember. Van családom, van feleségem, vannak gyerekeim, vannak barátaim, és nagyon szeretek velük lenni. Szeretem az együtt töltött estéket, a beszélgetéseket, a közös nevetéseket, azokat az egészen hétköznapi pillanatokat is, amelyekről sokszor csak akkor derül ki, milyen értékesek, amikor egy időre távol kerülünk tőlük. Az egyedüllét nálam soha nem az emberektől való elfordulást jelentette. Talán éppen azért tudom szeretni, mert mindig volt és van hová, és főleg kihez hazamennem.
Ettől függetlenül alapvetően jól bírom az egyedüllétet. Talán még szeretem is. Az életem jelentős részét úgy rendeztem be, hogy sok időt töltök egyedül. Home office-ban dolgozom, így a munkanapjaim nagy részében is egyedül vagyok otthon. Az üzleti útjaimra többnyire egyedül indulok, hosszú órákat vezetek magamban, és a hétköznapjaimban is rengeteg olyan dolog van, amit egyedül csinálok. Túrázni is legtöbbször egyedül megyek. Teljesítménytúrákra is általában egyedül nevezek, bár időnként egy barátommal együtt indulunk. A hosszú utakra pedig szinte mindig egyedül vágok neki. Megszoktam. Nem félek a csendtől, nem érzem feltétlenül szükségét annak, hogy mindig legyen mellettem valaki, aki beszél hozzám. Tudok egyedül lenni a gondolataimmal. Sőt, sokszor éppen ezt keresem.
Talán ezért is gondoltam, hogy a Kékkör magánya sem lesz különösebben nehéz. Tudtam, hogy hosszú lesz. Tudtam, hogy lesznek napok, amikor órákon keresztül senkivel nem találkozom. Tudtam, hogy erdőkön, mezőkön, hegyeken és apró falvakon haladok majd keresztül úgy, hogy csak a saját lépteimet hallom. És eleinte jó is volt így. A csendnek volt valami különös tisztasága. Nem kellett alkalmazkodni senkihez, nem kellett beszélni, nem kellett szerepet játszani. Csak menni. Figyelni az utat, a fákat, a madarakat, a szelet, a saját légzésemet. És közben figyelni arra is, mi történik bennem.
Csakhogy van az egyedüllétnek egy pontja, ahol valami megváltozik.
Amikor már nem órák óta vagy egyedül, hanem napok óta. Aztán hetek óta. Amikor reggel egyedül indulsz el, egész nap egyedül mész, este egyedül érkezel meg, másnap pedig kezdődik minden elölről. Amikor napközben kilométereken, néha tíz kilométereken keresztül nem látsz senkit. Átmész egy településen, és talán találkozol egy-két emberrel. Köszönsz. Ők visszaköszönnek. Aztán néhány másodperc múlva megint csak te maradsz és az út.
Ma még ennyi sem volt.
Ma 55 kilométeren keresztül egyetlen települést sem érintettem.
És egyszer csak azt veszed észre, hogy az a csend, amelyet egész életedben olyan jól viseltél, már nem ugyanaz a csend.
Talán most értem el ezt a pontot.
Nem arról van szó, hogy ne tudnék tovább egyedül menni. Tudok. Holnap is felveszem a hátizsákot, elindulok, és teszem egymás után a kilométereket. Nem félek az egyedülléttől, és nem is akarok elmenekülni előle. Csak azt érzem, hogy mostanra túl sok gyűlt össze belőle bennem. Mintha lenne valahol az emberben egy láthatatlan edény, amelybe belefér a csend, belefér a magány, beleférnek az egyedül megtett kilométerek. Sokáig csak telik. És az ember észre sem veszi.
Aztán egyszer csak túlcsordul.
A magányt is túl lehet adagolni.
És talán éppen az a furcsa benne, hogy nem akkor fáj a legjobban, amikor egyedül vagy. Hanem amikor történik valami, amit ösztönösen megosztanál valakivel. Meglátsz valami gyönyörűt, és egy pillanatra oldalra fordulnál, hogy azt mondd: „Nézd!” – de nincs ott senki. Történik valami vicces, és nincs kivel összenevetni. Felérsz egy emelkedő tetejére, amelyért hosszú kilométereken keresztül küzdöttél, és jó lenne, ha valaki csak annyit mondana: „Megcsináltad.” Vagy egyszerűen csak menne melletted. Nem kellene beszélnie. Csak ott lenne.
Mert van egy pont, ahol az ember már nem beszélgetésre vágyik.
Hanem jelenlétre.
Egy másik ember lépteire a sajátjai mellett. Egy hangra, amely nem a navigációból szól. Egy tekintetre, amelynek nem kell elmagyarázni semmit. Arra az egyszerű érzésre, hogy most ezt a néhány kilométert nem egyedül tesszük meg.
Sokat gondolkodom mostanában azon, milyen különös dolog ez. Egész életünkben próbálunk megtanulni egyedül lenni. Ne függjünk másoktól. Legyünk önállóak. Tudjunk megállni a saját lábunkon. Ne azért keressük mások társaságát, mert képtelenek vagyunk elviselni önmagunkat. És szerintem ebben sok igazság van. Fontos megtanulni egyedül lenni. Fontos, hogy az ember ne meneküljön saját maga elől.
De talán ugyanilyen fontos megtanulni azt is, hogy nem kell mindig egyedül lennünk.
Az önállóság nem azt jelenti, hogy nincs szükségünk senkire.
Az erő nem azt jelenti, hogy soha nem hiányzik egy kéz, egy ölelés, egy beszélgetés vagy egyszerűen egy másik ember közelsége.
És a magány szeretete sem jelenti azt, hogy végtelen mennyiséget elbírunk belőle.
Most, ennyi megtett kilométer és ennyi úton töltött nap után ezt tanítja nekem a Kékkör. Furcsa módon nem azt, hogyan legyek egyedül. Azt már talán eddig is tudtam. Hanem azt, hogy mennyit ér az, amikor nem vagyok egyedül.
Mennyit ér valaki, aki néhány kilométerre melléd szegődik. Mennyit ér egy váratlan találkozás. Egy telefonhívás. Egy üzenet. Egy ismerős hang. Egy ember, aki vár rád valahol.
Vagy valaki, aki a semmi közepére utánad hoz néhány palack hideg vizet.
És mennyit érnek azok, akikre talán a hétköznapokban néha túl kevés figyelmet fordítunk, egyszerűen azért, mert természetesnek vesszük, hogy vannak.
Az út nagyon sok mindent elvesz az embertől egy időre. A megszokott környezetét. A kényelmét. A napi rutinját. Az otthonát. Azokat az embereket, akikkel egyébként nap mint nap találkozik.
És talán éppen ezért mutatja meg, mennyit érnek.
Ma már nem romantikus számomra az, hogy „magányos vándorként” járom az országot. Vannak benne gyönyörű pillanatok, persze. Van szabadság a magányban. Van béke benne. Van valami mély találkozás önmagunkkal.
De mostanra van benne hiány is.
És ezt nem szégyellem kimondani.
Hiányoznak az emberek.
Hiányzik a családom. Hiányzik a feleségem közelsége. Hiányoznak a gyerekeim. Hiányoznak a barátaim. Hiányzik, hogy valaki mellettem menjen. Hiányzik egy hosszabb beszélgetés. Hiányzik a közös nevetés. Hiányzik, hogy ne csak magamban fogalmazzam meg a gondolataimat. Hiányzik, hogy egy szép pillanatban ne csak elővegyem a telefonomat, hanem egyszerűen rá tudjak nézni valakire, aki ugyanazt látja, amit én.
És talán most értem meg igazán azt is, hogy az otthon nem elsősorban egy hely.
Nem egy ház. Nem egy szoba. Nem egy ágy, amelyben este lefekszünk.
Az otthon sokkal inkább azok az emberek, akik között nem kell megmagyaráznunk, kik vagyunk.
Talán a magány egyik legfontosabb tanítása éppen ez:
nem arra tanít meg, hogy nincs szükségünk másokra, hanem arra, hogy végre megértsük, mennyire szükségünk van egymásra.
Én továbbra is szeretek egyedül lenni.
Csak most már tudom, hogy az egyedüllétnek is van pereme.
És én ezen az úton most valahol elértem ezt a peremet.
Az edény megtelt.
A magány pedig egy kicsit túlcsordult…
🐺
