🖲 Kepecstag ➡️ Kék-Kálló-völgy ➡️ Létavértes ➡️ Cserekert ➡️ Pocsaj ➡️ Kismarja ➡️ Nagykereki
📆2026.08.11.
🚶: 51,6 km
⛰⬆️: 184 m
⛰⬇️: 202 m
⏰: 11 h 25 min.
Sum:: 2 205 km (84,9 %).
ÚTON – Magyarország, a hazám
Ma Kepecstagtól Nagykerekiig gyalogoltam, összesen 51 kilométert.
A mai útvonal nagyjából 95 százaléka teljesen nyílt terepen vezetett, a tűző napon. A 38 fokos hőségben ez kegyetlenül nehéz volt. Szinte egész nap egyetlen szál árnyék sem akadt. Persze kora reggel, amikor még hűvösebb volt, és igazából nem is lett volna rá szükségem, jutott belőle bőven: akkor erdős részen vezetett az út. Mire viszont igazán szükségem lett volna rá, elfogyott. Onnantól órákon keresztül maradt a tűző nap, a forróság és az előttem húzódó út.
A nap azonban tartogatott számomra egy hatalmas meglepetést.
Az itt megismert új barátom, Sashalmi Attila ismét meglepett. Nem szólt előre. Nem írt, nem hívott, nem jelezte, hogy jön. Egyszer csak Pocsaj határában azt vettem észre, hogy valaki túrafelszerelésben jön velem szembe.
Attila volt az.
Úgy szervezte át a mai munkanapját, hogy csatlakozni tudjon hozzám, és az utolsó 15 kilométert együtt gyalogoltuk le.
Pont akkor érkezett, amikor talán a legnagyobb szükségem volt rá. Addigra már nagyon elfáradtam a hőségben, és az ember ilyenkor nemcsak fizikailag kezd fogyni. A hosszú, forró kilométerek a fejben is egyre hosszabbá válnak. Attilával viszont egyszerűen átbeszélgettük az utolsó tizenöt kilométert. Mentünk egymás mellett, beszélgettünk mindenféléről, és közben szinte észrevétlenül fogytak a kilométerek Nagykereki felé.
Nagyon hálás vagyok neki ezért.
Talán nem túlzás azt mondanom: ma megmentette a napomat.
És valahol különösen szépnek érzem, hogy éppen ma történt mindez. Mert a mai hosszabb írásomban arról szeretnék mesélni, hogy mit jelent nekem Magyarország. A hazám.
Az elmúlt hetekben ugyanis nemcsak hegyeken, erdőkön, falvakon és végtelen alföldi utakon gyalogoltam keresztül. Emberekkel is találkoztam. Olyanokkal, akik néha csak egy pohár vizet adtak, néha néhány jó szót, néha kilométereken keresztül mellém szegődtek – és néha, mint ma Attila, egyszerűen megjelentek akkor, amikor a legnagyobb szükségem volt rájuk.
És talán egy országot sem csak a hegyei, folyói, erdei, városai és országhatárai jelentenek.
Hanem azok az emberek is, akik benne élnek.
Ezért ma, miközben lassan közeledem ennek a hatalmas körnek a bezárásához, szeretnék írni egy kicsit Magyarországról.
Lehet, hogy néhány dologban rendhagyó módon gondolkodom a hazámról. Lehet, hogy nem pontosan úgy tekintek rá, ahogyan sokan mások. Ebben benne van az is, ahonnan jöttem, amit gyerekként és fiatalemberként megtapasztaltam, és mindaz, amit azóta megéltem.
Nem szeretném senkinek megmondani, hogyan kell szeretnie a hazáját.
Csak megpróbálom elmondani, én hogyan szeretem az enyémet.
Remélem, szeretettel fogadjátok ezt a nézőpontot is.
Közel két és fél ezer kilométer óta járom körbe Magyarországot. Gyalog. Lépésről lépésre. Hegyen és síkságon, erdők mélyén és falvak főutcáin, aszfalton, köveken, homokban és sárban. Láttam felkelni fölötte a Napot, és láttam eltűnni a hegyek mögött. Áztam az esőjében, szenvedtem a hőségében, fáztam a szelében (mondjuk ezt csak egyszer). Ittam a forrásaiból, pihentem a fái alatt, beszélgettem az embereivel. És ahogy lassan körbejárom ezt az országot, egyre inkább érzem, milyen különös dolog az, amit úgy nevezünk: haza.
Magyarország.
Egy apró ország Európa közepén. Egy ország, amelynek története több mint ezer éve kapcsolódik ehhez a földhöz, és amelynek államisága Szent István óta több mint egy évezred viharait élte túl. Királyokat és hódítókat. Tatárt, törököt, Habsburgot. Forradalmakat, szabadságharcokat, világháborúkat. Feldarabolást, diktatúrákat, megszállásokat. Voltak időszakok, amikor talán minden észszerű számítás szerint el kellett volna tűnnie. Mégis itt van.
És mi is itt vagyunk.
De nekem Magyarország talán egy kicsit mást jelent, mint annak, aki természetes módon beleszületett.
Én Jugoszláviában születtem. Határon túli magyarként nőttem fel. Gyerekkoromban úgy voltam magyar, hogy Magyarország közben egy másik ország volt. Volt közöttünk egy határ. Sorompó, útlevél, vám. És volt az a furcsa érzés, amelyet talán csak az ért igazán, aki valaha kisebbségi magyarként nőtt fel: hogy az anyanyelved, a kultúrád, a történeteid és valami mélyen benned azt mondja, hogy magyar vagy, miközben az állam, amelyben élsz, valami mást ír az okmányaidra.
Jugoszláviában magyar voltam.
Aztán Magyarországra kerültem, és egyszer csak „határon túli” lettem.
„Jugó”, ahogy sokan hívtak bennünket akkoriban.
Sokáig különös kettősség volt ez bennem. Odaát magyar, ideát vajdasági. Mintha az embernek mindig hozzá kellene tennie valamit ahhoz, hogy honnan jött, és miért beszél úgy, ahogy, miért gondolkodik úgy, ahogy. Kellett hozzá idő, mire megértettem, hogy a haza talán nem attól haza, hogy melyik oldalán születtünk egy valamikor meghúzott vonalnak.
A haza sokkal mélyebben van.
Ott van a nyelvben, amelyen először kimondtuk, hogy anya. A dalokban, amelyeket gyerekkorunkban hallottunk. A történetekben, amelyeket előttünk már generációk meséltek tovább. A tájban, amelyet akkor is ismerősnek érzünk, amikor életünkben először járunk benne. És azokban az emberekben, akikkel talán soha többé nem találkozunk, mégis adnak egy pohár vizet, egy kávét, egy jó szót vagy egyszerűen csak annyit mondanak:
Vigyázz magadra az úton!
Az elmúlt hetekben rengeteg ilyen Magyarországgal találkoztam.
Nem azzal, amelyikről a híradások szólnak. Nem a politikai Magyarországgal. Nem a jobb- és baloldallal. Nem Budapesttel és vidékkel. Nem Fidesszel vagy Tiszával. Nem azzal, hogy ki melyik táborhoz tartozik.
Hanem azzal az országgal, amely ott van mindezek alatt.
Az erdésszel. A boltos nénivel. A kocsmában üldögélő emberekkel. A szállásadóval, aki megkérdezi, ettem-e. Az ismeretlennel, aki meglátja az interneten, hogy erre járok, és kijön az út mellé, hátha szükségem van valamire. A túrázóval, aki felismer. Azzal, aki néhány kilométerre mellém szegődik. Azzal, aki csak integet az autóból. Azzal, aki nem tudja, ki vagyok, nem érdekli, mit gondolok a világról, egyszerűen lát egy fáradt vándort, és emberként fordul felé.
Talán ez az ország az igazi Magyarország.
A Kékkörön pedig egészen másképpen lehet megismerni ezt az országot, mint autópályáról vagy egy vonat ablakából.
Gyalog Magyarország hatalmas.
Egy térképen kicsinek látszik. Néhány óra alatt át lehet autózni rajta. De amikor minden egyes kilométerét a saját lábad erejéből kell megtenned, egyszer csak kitágul.
Megtanulod, milyen hosszú egy alföldi út, amikor a horizonton órák óta ugyanaz a templomtorony látszik. Megtanulod, milyen meredek tud lenni egy magyar hegy, hiába nincs háromezer méter magas. Megismered a Dunántúl dombjait, a Bakony erdeit, a Vértest, a Pilist és a Börzsönyt, a Cserhátot, a Mátrát, a Bükköt, az Aggteleki-karsztot, a Cserehátat és a Zemplént. Aztán egyszer csak elfogynak a hegyek, és előtted kinyílik az Alföld.
És mész tovább.
Lépésről lépésre.
Van időd nézni ezt az országot.
És van időd szeretni is.
Nem azért, mert tökéletes. Nem az.
Egy hazát szerintem nem azért szeretünk, mert hibátlan. Ahogy az embert sem azért szeretjük, mert nincsenek hibái. A szeretet nem azt jelenti, hogy nem látjuk, mi rossz. Nem azt jelenti, hogy mindennel egyetértünk. És főleg nem azt, hogy hangosabban szeretjük a hazánkat annál, aki mást gondol róla.
Számomra a hazaszeretet soha nem azt jelentette, hogy más országokat vagy más népeket kevésbé kell szeretnem.
Éppen ellenkezőleg.
Talán az tudja igazán szeretni a saját földjét, akinek nincs szüksége arra, hogy közben elvegye másétól az értéket.
A hazámat azonban soha nem tudnám nacionalizmussal a szívemben szeretni. Talán azért sem, mert gyerekként és fiatalemberként túl közelről láttam, hová vezethet, amikor a nemzeti öntudat nem önmagunk szeretetéből, hanem valaki mással szemben kezdi meghatározni önmagát.
Ott volt előttem a nyolcvanas évek végének és a kilencvenes évek elejének Jugoszláviája. Egy ország, amelyben addig különböző nemzetek éltek egymás mellett, majd egyre hangosabban kezdtek megszólalni az egymással szemben megfogalmazott nemzeti identitások. Szerb, horvát, bosnyák és más közösségek félelmei, sérelmei és indulatai erősítették egymást, míg végül az, hogy „kik vagyunk mi”, túl sokszor azzal kezdett összekapcsolódni, hogy „kik nem vagyunk”, és még inkább azzal, hogy „kik vannak velünk szemben”. Ennek árnyékát mi, ott élő magyarok is megtapasztaltuk.
Én akkor a saját bőrömön tanultam meg valamit, amit azóta sem tudok elfelejteni: óriási különbség van hazaszeretet és nacionalizmus között. Lehet úgy szeretni a saját nyelvünket, kultúránkat, történelmünket és földünket, hogy közben semmit sem kell elvennünk másokéból. Sőt, számomra csak így lehet igazán szeretni.
Ezért az én magyarságom soha nem valaki ellen szól. Nem attól vagyok magyar, hogy nem vagyok szerb, horvát, román, szlovák vagy bármi más. És Magyarországot sem azért szeretem, mert jobbnak vagy értékesebbnek gondolom más országoknál. Egyszerűen azért szeretem, mert az enyém. Mert a hazám.
Talán éppen Jugoszlávia széthullásának évei tanítottak meg arra, hogy számomra a valódi hazaszeretetnek nincs szüksége ellenségre. Nem kell hozzá gyűlölet, felsőbbrendűség vagy kirekesztés. Elég hozzá a kötődés.
És én így szeretném szeretni Magyarországot is: nem valaki ellen, hanem valamiért. Nem másoknál jobban, hanem egyszerűen mélyen.
Én szeretem Magyarországot.
Szeretem a nyelvét, ezt a furcsa, nehéz, gyönyörű nyelvet, amelyet alig ért valaki körülöttünk a világban. Szeretem a történelmét a dicsőségével és a tragédiáival együtt. Szeretem a tájait. A hegyeit, amelyek világviszonylatban talán csak dombok, de amikor ötven kilométer van már a lábadban, nagyon is hegyek. Szeretem az Alföld végtelen horizontját. A kis falvakat, amelyek mellett máskor talán csak elszáguldanék. A templomtornyokat, amelyek kilométereken át mutatják, merre van a következő település. Szeretem azokat az embereket, akik itt élnek.
És igen: néha mérges vagyok erre az országra. Néha csalódott vagyok benne. Néha nem értem. Néha azt kívánom, bárcsak bizonyos dolgok másképpen lennének.
De talán éppen ezért haza.
Mert a hazánkkal való kapcsolat sem egy képeslap.
Hanem kapcsolat.
Most pedig körbejárom.
Furcsa ezt kimondani.
Több mint két és fél ezer kilométeren keresztül tulajdonképpen egy hatalmas kört rajzolok Magyarország térképére a saját lépteimmel. Nem vonalzóval. Nem ceruzával. Hanem fáradtsággal, izzadsággal, fájdalommal, örömmel, találkozásokkal és több millió lépéssel.
És amikor majd bezárul ez a kör, ugyanoda érek vissza, ahonnan elindultam.
De én már nem egészen ugyanaz az ember leszek, aki elindult.
És talán Magyarország sem egészen ugyanaz az ország lesz számomra.
Mert eddig tudtam, hogy ez a hazám.
Most viszont végig is gyalogoltam.
Megérintettem a fáit. Ráléptem a köveire. Belement a homokja a cipőmbe. Éreztem az esőjét az arcomon és a porát a bőrömön. Láttam hajnalban ébredezni és este elcsendesedni. Találkoztam azokkal az emberekkel, akiknek a hétköznapi életéből összeáll az, amit Magyarországnak nevezünk.
És talán ezért érzem most minden korábbinál erősebben:
a haza nem egy folt a térképen.
Nem egy országhatár.
Nem egy zászló.
Nem egy politikai jelszó.
A haza emlék. Nyelv. Táj. Emberek. Történetek. Örökség. És valami nehezen megmagyarázható érzés odabent, amikor egy helyre azt tudod mondani:
itthon.
Én valamikor egy határ túloldalán születtem magyarnak.
Most pedig, közel ötven évvel később, gyalog járom körbe Magyarországot.
A hazámat.
És ahogy közeledem a kör bezárásához, egyre inkább azt érzem, hogy talán egész életemben nem voltam még ennyire közel hozzá.
Mert vannak dolgok, amelyeket messziről is lehet szeretni.
De vannak, amelyeket végig kell járni.
Magyarországot most végigjártam.
És minden egyes lépéssel egy kicsit jobban értem, mit jelent számomra ez az egyetlen szó:
Haza.
„Magyarország,
hát te vezess most engem,
és amit meg kell tennem
segítsd!
Legyél a holnapban rejlő
bizonyosság!
Én csak az életem bízom rád…”
Oláh Ibolya: Magyarország
🐺
