🖲 Tiszakanyár ➡️ Rétközberencs ➡️ Kisvárda ➡️ Gyulaháza ➡️ Nyírkarász ➡️ Vaja ➡️ Nyírderzs ➡️ Nyírbátor
📆2026.08.08.
🚶: 65 km
⛰⬆️: 228 m
⛰⬇️: 177 m
⏰: 13 h 25 min.
Sum:: 2 049 km (78,9 %)
A pokol másik bugyra: „Mi lett volna, ha…”
Ma sok kilométert tettem a lábamba. Tiszakanyártól egészen Nyírbátorig gyalogoltam, összesen 65 kilométert, július elseje óta pedig ma szó szerint „átléptem” a 2000. kilométert. És már „csak” 10 nap van a hazaérkezésemig.
Nem panaszkodom. Ma volt valamennyi árnyék, volt aszfalt, és visszatért egy régi ismerős is: a homok. Az Alföldön újra megkaptam belőle a magamét. Hosszú nap volt, de a mai nap igazi katarzisa nem a célban, hanem még előtte, egy kis nyírségi faluban, Kántorjánosiban várt rám.
Szombaton délután öt óra körül találtam ott egy még nyitva tartó boltot. Előtte üldögélt a helyi törzsközönség, szinte mindenkinek egy sörösüveg vagy sörösdoboz volt a kezében. Van akinek valami tömény is. Bementem, vettem magamnak egy liter üdítőt és egy nápolyi szeletet, aztán leültem egy kicsit. Ma először. Kérdezték, hová megyek. Mondtam, hogy Nyírbátorba. „Az még nagyon messze van!” – mondták. Mondtam, hogy innen már csak 13 kilométer, és mivel ma már 52-t megtettem, a nap végére éppen 65 lesz. Persze jöttek a kérdések, hogy mégis mit csinálok, honnan jövök, hová tartok. Elmondtam, hogy Szegedről indultam gyalog, körbejárom az országot a Kékkörön, és most már hazafelé tartok. Ha minden jól megy, tíz nap múlva hazaérek Szegedre.
Az egyik férfi megkérdezte, készíthet-e velem egy szelfit. Odaült mellém, lefotóztuk magunkat, aztán egyszer csak eltűnt mellőlem. Nem is nagyon figyeltem, hová ment. Néhány perc múlva azonban visszajött a boltból, és öt ugyanolyan kókuszos nápolyi szeletet tett elém, mint amilyet éppen ettem. Azt mondta, vigyem magammal, mert mire beérek Nyírbátorba, valószínűleg minden bezár, és biztosan nagyon éhes leszek.
Elfogadtam. Tisztelettel és hálával. Nem tudom, ki volt ez az ember, mivel foglalkozik, mennyit keres, hogyan él. Nem is akarom megítélni pusztán abból a néhány percből, amit mellette töltöttem. Csak azt láttam, hogy valaki, akinek láthatóan nem feltétlenül van sok felesleges pénze (és még óvatosan is fogalmaztam), gondolkodás nélkül adott abból, amije volt egy vadidegennek, akivel néhány perce találkozott. Nem azért, mert kértem. Nem azért, mert várt érte valamit. Egyszerűen azért, mert arra gondolt: ennek az embernek este még szüksége lehet rá.
Amikor aztán felvettem a hátizsákomat, elköszöntem és elindultam Nyírbátor felé, egyszer csak folyni kezdtek a könnyeim. Nem tudtam visszatartani őket. Talán nem is akartam. Fenn volt már a napszemüvegem, úgysem látja sebki sem, hogy bőgök. Az ember hosszú utakon sok mindent lát, sok mindent megtapasztal, de az ilyen egyszerű, mindenféle számítás nélküli, őszinte emberi gesztusokkal mégsem találkozik mindennap. Néha öt nápolyi sokkal többet mond el az emberről – és talán az egész világról –, mint ezer nagy szó.
Aztán mentem tovább.
És gyaloglás közben megint volt időm gondolkodni.
Nemrég írtam arról, hogy szerintem az élet poklának van egy különösen mély bugyra. Úgy hívják: „Majd, ha…”
Majd, ha elmegyek nyaralni.
Majd, ha lesz több időm.
Majd, ha kevesebb lesz a munka.
Majd, ha befejezem a Kékkört.
Majd, ha végre kipihenem magam.
Majd, ha több pénzem lesz.
Majd, ha rendbe jönnek körülöttem a dolgok.
Majd akkor elkezdek élni.
Csakhogy szerintem van ennek a pokolnak egy másik bugyra is. Talán még mélyebb az előzőnél.
Úgy hívják:
„Mi lett volna, ha…”
Mi lett volna, ha annak idején munkahelyet váltok?
Mi lett volna, ha nem a biztonságot választom, hanem megpróbálom megvalósítani azt, amiről mindig is álmodtam?
Mi lett volna, ha elindítom azt a vállalkozást?
Mi lett volna, ha elköltözöm?
Mi lett volna, ha igent mondok?
Mi lett volna, ha nemet mondok?
Mi lett volna, ha otthagyom azt az embert?
Mi lett volna, ha maradok?
Mi lett volna, ha akkor bátrabb vagyok?
És meséljük magunknak ezeket a történeteket. Újra és újra. Évekig, néha évtizedekig.
Belül, mint egy belső monológot.
A különös pedig az, hogy ezeknek a történeteknek szinte mindig mi írjuk a forgatókönyvét. És mivel soha nem történtek meg, semmi nem kényszerít bennünket arra, hogy szembenézzünk a valósággal.
Abban az életben, amelyet nem éltünk le, minden lehetséges.
Ott sikerült volna a vállalkozás. Ott boldogabbak lennénk egy másik munkahelyen. Ott megtaláltuk volna önmagunkat. Ott működött volna az a másik kapcsolat. Ott több időnk lett volna élni. Ott bátrabbak, szabadabbak, boldogabbak lettünk volna.
Talán.
De ezt soha nem fogjuk megtudni.
Mert annak az útnak, amelyen nem indultunk el, csak az elejét látjuk. A sáros részeket, az emelkedőket, a zsákutcákat, az eltévedéseket, a csalódásokat már nem. Azokat ugyanis a képzeletünk hajlamos kihagyni.
És ettől olyan kegyetlen a „mi lett volna, ha…”.
Mert egy valóságos életet hasonlítunk össze egy elképzelt élettel.
A valóságosban vannak hétfő reggelek, számlák, fáradtság, hibák, rossz döntések, betegségek, konfliktusok, kompromisszumok és veszteségek. A másik életben viszont csak azok a jelenetek léteznek, amelyeket mi magunk megírtunk hozzá.
Így aztán a valóság szinte törvényszerűen veszít.
És közben furcsa módon egyszerre nyugtatjuk és kínozzuk magunkat ezekkel a történetekkel.
Nyugtatjuk magunkat azzal, hogy „én igazából élhettem volna másképp”. Hogy valahol mélyen bennünk ott van az az ember, aki mert volna lépni, aki megvalósította volna önmagát, aki szabadabb életet választott volna.
És közben kínozzuk magunkat ugyanazzal a gondolattal:
„Csak éppen nem tettem meg.”
Talán ezért érzem úgy, hogy a „Majd, ha…” és a „Mi lett volna, ha…” ugyanannak a pokolnak két bugyra.
Az egyik előttünk van.
A másik mögöttünk.
Az egyik azt mondja:
majd egyszer élni fogok.
A másik azt mondja:
egyszer élhettem volna.
És miközben ingázunk a kettő között, van valami, ami szinte észrevétlenül elfogy.
A most.
Az egyetlen hely, ahol egyáltalán történhet velünk bármi.
A múltat már nem lehet újrajárni. A jövőt pedig még nem lehet végigjárni. Egyetlen pont van, ahol még dönthetünk, változtathatunk, elindulhatunk, maradhatunk, kimondhatunk valamit vagy végre abbahagyhatunk valamit.
Ez a pont pedig mindig ugyanott van.
Itt.
És most hadd kérdezzelek meg téged is.
Van az életedben olyan „Majd, ha…”, amely mögé már túl régóta elbújsz?
És van olyan „Mi lett volna, ha…”, amelyhez újra és újra visszatérsz?
Egy munka, amit nem hagytál ott. Egy út, amelyre nem indultál el. Egy ember, akit nem engedtél el – vagy akit éppen elengedtél. Egy álom, amelynek soha nem adtál valódi esélyt. Egy mondat, amit nem mondtál ki.
És ha van ilyen, érdemes feltenni még egy kérdést:
biztos, hogy a történetet kell tovább mesélni róla?
Akár csak belül magadnak.
Vagy hangosan is másoknak.
Vagy van még valami, amit most meg lehet tenni?
Mert talán nem az a legnagyobb tragédia, hogy egyszer majd azt mondjuk:
„Mi lett volna, ha…”
Hanem az, ha ma még tehetnénk valamit azért, hogy egyszer ne kelljen kimondanunk –
de helyette azt mondjuk:
„Majd, ha…”
És talán az egészre a zen válasza a legegyszerűbb:
„A múlt már nincs.
A jövő még nincs.
Csak ez a pillanat van.”
Ne várj arra, hogy majd egyszer elkezdődjön az életed.
És ne próbálj visszaköltözni egy olyan életbe, amely soha nem történt meg.
Itt vagy. Most.
A zenben nincs „majd, ha”.
És nincs „mi lett volna, ha”.
Csak ez van.
Ami éppen olyan, amilyen.
(Holnap erről az „olyan, amilyen”-ről írok majd Nektek.)
Addig is tedd meg a következő lépést.
Most…
🐺
