🖲 Uppony ➡️ Putnok ➡️ Kelemér ➡️ Gömörszőlős ➡️ Zádorfalva ➡️ Aggtelek ➡️ Jósvafő ➡️ Szelcepuszta
📆2026.08.02.
🚶: 60 km
⛰⬆️: 1 344 m
⛰⬇️: 1 170 m
⏰: 13 h 50 min.
Sum:: 1 743 km (67,1 %)
Hiányzik…
Ma kora reggel az Upponyi-hegységből indultam. Átkeltem a Putnoki-dombság lankáin, majd este nyolc óra után érkeztem meg a Szelcepuszta Turistaházba, az Aggteleki-karszt vidékére.
A mai nap végére 60 kilométer került a lábamba, közel 1400 méter pozitív szintemelkedéssel.
Nagyon-nagyon-nagyon elfáradtam.
Iszonyatos hőség volt egész nap, ráadásul az út jelentős része nem az erdő hűvösében, hanem a tűző napon vezetett. Hiába ittam mindenhol, ahol csak lehetőségem volt rá, a hőség így is rengeteg energiát kivett belőlem. A mai nap minden egyes kilométeréért meg kellett dolgozni.
És ahogy este végre megérkeztem, azon gondolkodtam, mi minden hiányzik már innen, az út közepéről…
Hiányzik a feleségem.
Hiányzik Eszter.
Hiányzik Dávid.
Hiányzik anyukám.
Hiányzik Ōkami méltóságteljes csendje.
Hiányzik Sniff lusta tekintete.
Hiányzik Maya apró tappancsainak nesze.
Hiányzik a saját ágyam.
Hiányzik egy forró zuhany, amikor csak akarom.
Hiányzik egy tiszta törölköző.
Hiányzik a reggeli török kávé a saját bögrémből. És utána egy hosszú presszókávé.
Hiányzik a hűtő, amit bármikor kinyithatok.
Hiányzik egy frissen főtt ebéd.
Hiányzik a borsóleves.
Hiányzik egy jó krémes.
Hiányzik egy hideg görögdinnye a nyári melegben.
Hiányzik, hogy a legnagyobb hőségben bármikor behúzódhassak egy hűvös házba.
Hiányzik, hogy ledőlhessek pihenni, amikor elfáradok.
Hiányzik, hogy ne kelljen mindig a következő kilométerre gondolni.
Hiányzik a hétköznapok egyszerű kényelme.
Hiányoznak az ingeim.
Hiányoznak a pólóim.
Hiányzik a farmernadrágom.
Hiányzik a szép cipőm.
Hiányzik, hogy ne mindig ugyanaz a túraruha legyen rajtam.
Hiányzik, hogy ne kelljen minden korty vizet beosztani.
Hiányzik, hogy ne kelljen számolni a következő pecsétig a kilométereket.
Hiányzik, hogy este ne azt nézzem, hol alszom holnap.
Hiányzik egy fotel.
Hiányzik egy könyvespolc és a könyveim.
Hiányzik a kedvenc zeném.
Hiányzik egy ölelés.
Hiányzik egy közös nevetés.
Hiányzik egy hosszú beszélgetés.
Hiányzik még a feleségem zsörtölődése.
Hiányzik anyukám aggódása.
Hiányoznak a szomszédok bosszantó szokásai.
Hiányzik a dugóban araszolás.
Hiányzik a sorban állás a boltban.
Hiányzik a bosszankodás a volán mögött.
Hiányzik, amikor semmi sem úgy sikerül, ahogy elterveztem.
Mert ezek sem csak bosszúságok.
Hanem az otthonom részei.
Hiányzik az otthon.
És mégis…
Minden reggel felveszem a hátizsákomat, meghúzom a cipőm fűzőjét, és elindulok.
Mert vannak utak, amelyeket csak úgy lehet végigjárni, ha egy időre lemondunk arról, ami hiányzik.
Különös dolog ez.
Amíg ezek a dolgok minden nap körülvesznek bennünket, szinte természetesnek vesszük őket. Olyan hétköznapinak tűnnek, hogy észre sem vesszük az igazi értéküket.
Aztán egyszer elindulunk egy útra, és napokra, hetekre, vagy akár közel két hónapra le kell mondanunk róluk.
És akkor értjük meg igazán, milyen gazdag volt az életünk.
Mert amit most nélkülözök, az nem teher volt.
Hanem ajándék.
És talán ez az út egyik legfontosabb leckéje.
Hogy amikor majd hazaérek, ugyanazok a hétköznapi dolgok várnak rám.
De én már egészen más szemmel fogok rájuk nézni.
„Néha el kell mennünk messzire, hogy végre meglássuk, milyen közel volt hozzánk a boldogság.”
🐺
