🖲 Szarvaskő ➡️ Telekessy vendégház ➡️ Bélapátfalva ➡️ Cserepes-kői-barlang ➡️ Bánkút ➡️ Mályinka ➡️ Uppony
📆2026.08.01.
🚶: 54 km
⛰⬆️: 1 754 m
⛰⬇️: 1 764 m
⏰: 13 h 31 min.
Sum:: 1 685 km (64,9 %)
A nyom, amit magunk után hagyunk
Ma Szarvaskőről indultam, és Upponyig jutottam el. Ezzel a mai napon keresztülgyalogoltam a teljes Bükk-hegységet, és estére megérkeztem az Upponyi-hegység lábához. A nap végére 52 kilométer került a lábamba. Nem volt könnyű nap. A hőmérő 38 fokot mutatott, egymást követték a meredek kapaszkodók és a technikás ösvények. A fáradtság egyre jobban ráült a vállamra, a hőség folyamatosan próbára tett, a telefonom a nap közepére szinte teljesen lemerült, a powerbank pedig úgy döntött, hogy ma nem hajlandó tölteni. Volt 948 méteres csúcs (Tar-kő) és majdnem teljesen kiszáradt víztározó (Lázbérci víztározó). Bevallom, voltak pillanatok, amikor az idegesség is utolért. De ha este visszatekintek erre a napra, ezekből szinte semmi sem marad meg. Mert a mai napot nem a hőség vagy a meredek emelkedők fogják emlékezetessé tenni, hanem három találkozás.
Kora reggel Szarvaskőtől az első öt kilométeren Murányi István barátom kísért el. Később Bélapátfalván Bihary Marci csatlakozott hozzám, és együtt gyalogoltunk fel egészen a következő pecsételőhelyig, a Cserepes-kői-barlangig. A nap végén pedig Upponyban egy régi, kedves szegedi barátom várt, aki már egyszer az Őrségbe is eljött meglátogatni motorral, most pedig a Bükkbe is utánam jött. Hosszasan beszélgettünk, nevettünk, és ismét megtapasztalhattam valamit, amit az utóbbi hetekben egyre gyakrabban érzek: az igaz barátság nem azt jelenti, hogy valaki mindig melletted van. Hanem azt, hogy amikor igazán számít, egyszer csak ott áll melletted. Hálás vagyok mindhármuknak ezért a mai napért. Többet adtak nekem, mint amennyit talán ők maguk is gondolnak.
Talán ezért kezdtem ma este azon gondolkodni, hogy vajon mi marad meg belőlünk azután, hogy egyszer elfogy alattunk az út.
Az élet végén valószínűleg nem az fog fájni a legjobban, hogy öregebbek lettünk, hogy elfáradt a testünk, vagy hogy egyszer véget ér az utazás. Sokkal inkább az, ha rájövünk, hogy nem mertünk igazán élni. Hogy túl sok döntésünket a félelem hozta meg helyettünk. Féltünk kilépni a megszokottból, féltünk szeretni, féltünk megbocsátani, féltünk kimondani azt a mondatot, amit talán valaki egész életében várt tőlünk. Annyi energiát fordítunk arra, hogy biztonságban maradjunk, hogy közben észre sem vesszük: az élet nem akkor fogy el, amikor meghalunk, hanem minden egyes alkalommal, amikor nem merjük megélni azt, amire a szívünk hív. A legtöbb ember nem azért bánja meg a múltját, mert túl sokat kockáztatott, hanem azért, mert túl keveset. Mert mindig volt egy „majd egyszer”. Majd egyszer elindulok. Majd egyszer kibékülök vele. Majd egyszer kimondom, hogy szeretlek. Csakhogy a „majd egyszer” nagyon alattomos. Szinte észrevétlenül alakul át egyetlen szóvá: soha.
Van egy kérdés, amit időnként érdemes feltennünk magunknak, még akkor is, ha kényelmetlen. Ha ma este véget érne az utam, vajon mi maradna utánam? Nem a tárgyaimra gondolok. Nem a bankszámlámra. Nem arra, hogy mit értem el a munkámban. Hanem arra, hogy hány ember életét tettem egy kicsit könnyebbé pusztán azzal, hogy része voltam. Vajon emlékeznének-e arra, hogy meghallgattam őket, amikor senki más nem tette? Hogy hittem bennük akkor is, amikor már ők sem hittek önmagukban? Hogy nem elvenni akartam ettől a világtól, hanem hozzátenni valamit? Mert végül talán nem az a legnagyobb siker, ha sok ember ismeri a nevünket, hanem ha néhány ember hálás azért, hogy valaha találkozott velünk.
Az út megtanított arra is, hogy az ember sokszor azt hiszi, a nagy tettek változtatják meg a világot. Pedig legtöbbször a legapróbb dolgok teszik. Egy mosoly egy fáradt pénztárosnak. Egy telefonhívás egy régi barátnak. Egy bocsánatkérés, amelyet évek óta halogatunk. Egy őszinte „köszönöm”. Ezek jelentéktelennek tűnnek, mégis egész életek fordulhatnak rajtuk. Soha nem tudhatjuk, hogy egyetlen mondatunk éppen akkor érkezik valakihez, amikor már majdnem feladta. Lehet, hogy mi már másnap el is felejtjük, de ő egész életében emlékezni fog rá. Ezért hiszem azt, hogy minden találkozás felelősség is. Minden ember, akivel összesodor az élet, kap tőlünk valamit. A kérdés csak az, hogy terhet visz tovább… vagy reményt.
És talán ezért érdemes lassabban élni. Nem azért, hogy kevesebbet tegyünk, hanem hogy jobban jelen legyünk mindenben. Hogy amikor beszélgetünk valakivel, valóban ott legyünk vele. Amikor átölelünk valakit, ne csak a testünk, hanem a szívünk is jelen legyen. Amikor végigsétálunk egy erdei ösvényen, ne a következő kilométert számoljuk, hanem vegyük észre a madarak hangját, a szél illatát, a fák csendjét. Mert ezekből a pillanatokból áll össze az életünk. Nem a nagy fordulópontokból, hanem ezernyi apró, megismételhetetlen jelenlétből. És ha ezeket megtanuljuk valóban megélni, akkor egyszer, amikor visszanézünk, nem azt fogjuk látni, hogy mennyi idő telt el. Hanem azt, hogy mennyi élet fért bele abba az időbe, amit kaptunk.
Ahogy nap mint nap járom a Kékkör ösvényeit, egyre gyakrabban jut eszembe, hogy milyen kevés marad meg belőlünk. Az eső elmossa a lábnyomaimat. A szél elfújja a porukat. Néhány nap múlva senki sem fogja tudni, hogy én is végigmentem azon az ösvényen. És ez így van rendjén. A valódi nyomokat nem a föld őrzi, hanem az emberek. Egy kedves szó, amely valakit a legrosszabb napján ért utol. Egy kézfogás, amely erőt adott. Egy ölelés, amelyben valaki végre biztonságban érezhette magát. Egy történet, amely miatt valaki más is mert elindulni a saját útján. Talán ezért érzem azt, hogy az ember igazi öröksége nem a ház, amit felépített, nem a pénz, amit összegyűjtött, és még csak nem is az a teljesítmény, amire olyan büszke volt. Hanem az a láthatatlan lenyomat, amelyet más emberek lelkében hagyott maga után. Mert amikor már senki sem emlékszik arra, hogy milyen autónk volt, mennyit kerestünk, vagy milyen rang állt a névjegykártyánkon, még mindig élhet valakiben egy mondatunk. Egy gesztusunk. Egy példánk. És lehet, hogy éppen az segíti át őt azon a napon, amikor minden ereje elfogyott.
Ezért érzem úgy, hogy nem az a legfontosabb kérdés, mennyi idő adatott nekünk, hanem az, hogy mit kezdtünk vele. Hogy amikor egyszer majd visszanézünk az életünkre, a szívünk összeszorul-e a kihagyott lehetőségek miatt, vagy inkább hálával telik meg azért, hogy mertünk teljes szívből élni. Hogy szerettünk, még akkor is, amikor fájt. Hogy újra felálltunk, amikor könnyebb lett volna feladni. Hogy mertünk önmagunk lenni akkor is, amikor ezért nem mindenki értett meg bennünket. Mert a végén nem az számít majd, hány kilométert gyalogoltunk, hány hegyet másztunk meg, vagy hány célt pipáltunk ki egy listán. Az fog számítani, hogy hiányzik-e valakinek a jelenlétünk. Hogy jobb lett-e a világ attól, hogy egy rövid időre itt lehettünk benne. Hogy lesz-e valaki, aki évek múlva is mosolyogva gondol ránk, és azt mondja:
„Örülök, hogy találkoztam vele. Egy kicsit más ember lettem miatta.”
Ha ezt elmondhatja rólunk akár csak egyetlen ember is, akkor nem éltünk hiába. Akkor az utunk nem ért véget velünk. Csak továbbindult azokban, akiknek egy darabot adhattunk önmagunkból. Talán ez az egyetlen halhatatlanság, amely valóban elérhető számunkra. Nem a szobrokban. Nem a könyvek lapjain. Nem a hírekben vagy a díjakban. Hanem az emberek szívében. Ott, ahol egy jó szó évtizedek múltán is képes felmelegíteni egy emléket. Ott, ahol egy valaha kapott szeretet újabb szeretetet szül. Ezért érdemes úgy élni, hogy amikor egyszer elfogy az út alattunk, ne csak a lábnyomaink maradjanak utánunk, hanem valami sokkal fontosabb: emberek, akik azért lettek egy kicsit bátrabbak, emberségesebbek és szeretetteljesebbek, mert egy darabon együtt haladhattak velünk.
Mert végső soron nem az számít, milyen hosszú volt az utunk, hanem az, hogy hány szívben hagytunk nyomot magunk után.
🐺
