🖲 Alsótold ➡️ Bableves csárda ➡️ Tepke kilátó ➡️ Nagybárkány ➡️ Mátraverebély ➡️ Ágasvár turistaház ➡️ Mátraszentistván ➡️ Galyatető
📆2026.07.30.
🚶: 48 km
⛰⬆️: 1 839 m
⛰⬇️: 1 136 m
⏰: 12 h 05 min.
Sum:: 1 583 km (61,0 %)
Az útitársam
Ma hajnalban Alsótoldról, a Cserhát széléről indultam, és estére Galyatetőig jutottam. A mai nap 48 kilométert gyalogoltam, de a távolságnál is nagyobb kihívást jelentett, hogy a 36 fokos hőségben több mint 1 800 méter szintemelkedést kellett leküzdenem. Nem volt könnyű nap. A forróság és a rengeteg emelkedő alaposan kivette az erőmet. Ma este Galyatetőn, Magyarország harmadik legmagasabb csúcsán, 964 méteres magasságban, az itteni turistacentrum vendégeként pihenek meg, hogy holnap újult erővel folytathassam az utamat.
Sokan írják nekem, hogy milyen nehéz lehet ennyi időt egyedül tölteni. Hogy nem magányos-e az ember napi tíz-tizenkét, vagy akár tizennégy órán át, kilométerek tucatjait gyalogolva.
Ilyenkor mindig mosolygok egy kicsit.
Mert az igazság az, hogy soha nem vagyok teljesen egyedül.
Van egy útitársam, aki a Kékkör első lépésétől kezdve velem tart. Nem kér enni, nem kér inni, nem panaszkodik a hőségre, az esőre vagy a meredek emelkedőkre. Nem siettet, de nem is marad le soha.
Ő a saját árnyékom.
Reggel hosszúra nyúlik előttem, mintha mutatná az utat.
Délben szinte eltűnik a lábam alatt, mintha azt üzenné: most nincs múlt és nincs jövő, csak ez az egyetlen pillanat.
Estére pedig mögém kerül, és csendben követ, mintha vigyázna arra, hogy ne forduljak vissza.
Néha megelőz.
Néha lemarad.
Néha mellettem sétál.
Attól függ, honnan süt a nap.
De egyetlen dolog soha nem változik: mindig ott van.
Az is eszembe jutott, hogy milyen különös kapcsolat ez. Soha nem beszél hozzám, mégis minden nap emlékeztet valamire. Arra, hogy minden embernek van egy látható és egy láthatatlan oldala. A láthatót könnyen megmutatjuk a világnak. A mosolyunkat, a sikereinket, a teljesítményünket. De ott van a másik oldal is, amelyet legtöbbször elrejtünk: a félelmeink, a bizonytalanságaink, a veszteségeink, a fájdalmaink. Az árnyék mintha ezt a láthatatlan részt jelenítené meg. Nem azért, hogy szégyelljük, hanem hogy emlékeztessen rá: ettől vagyunk teljes emberek.
Ahogy telnek a napok, egyre inkább úgy érzem, hogy az árnyék nemcsak a testemet követi. Hanem mindazt is, amit magammal cipelek. A félelmeimet. A kételyeimet. A múltamat. A hibáimat. Az örömeimet. Az emlékeimet. Mindent.
Az ember hiába indul el több ezer kilométeres útra. Önmaga elől nem tud elsétálni.
És talán nem is kell.
Mert az árnyék nem az ellenségünk. Nem valami sötét dolog, amit le kell győzni. Csak bizonyíték arra, hogy fény is van. Árnyék csak ott születik, ahol a nap már ragyog.
Van még valami, amit ez a csendes útitárs napról napra megtanít nekem. Hogy az életben minden attól függ, honnan nézzük. Ugyanaz az árnyék egyszer előttem jár, máskor mögöttem, aztán mellettem. Pedig ő nem változik. Csak a fény iránya. Talán az élet nehézségeivel is így van. Sokszor azt hisszük, hogy minden körülöttünk változott meg, miközben lehet, hogy csak a nézőpontunk lett más. Ami tegnap fenyegetőnek tűnt, arra ma már mosolyogva nézünk vissza. Ami ma elviselhetetlennek látszik, lehet, hogy néhány hónap múlva már az egyik legfontosabb tanítónknak fogjuk nevezni.
Ahogy egyre több kilométer marad mögöttem, kezdem megérteni, hogy a hosszú vándorlás nem arról szól, hogyan hagyjuk magunk mögött önmagunkat. Hanem arról, hogyan tanulunk meg békében együtt menni vele.
Talán ezért érzem azt, hogy soha nem vagyok igazán egyedül ezen az úton.
Mert mindig ott sétál mellettem valaki.
És bár egyetlen szót sem szól, mégis rengeteget tanít.
Lehet, hogy mindannyiunk életében ott van ez a csendes útitárs. Sokan egész életükön át menekülnek előle: zajjal, munkával, rohanással, képernyőkkel vagy újabb célokkal próbálják lehagyni. Pedig nincs hová sietni. Az árnyékot nem lehet elveszíteni, ahogy önmagunkat sem.
Talán a valódi szabadság nem akkor kezdődik, amikor végre megszabadulunk az árnyékunktól. Hanem akkor, amikor megfogjuk a kezét, és azt mondjuk neki: gyere, menjünk tovább együtt.
Hiszen végül rájövünk: nem ő követ minket.
Hanem mindig is ugyanazon az úton jártunk.
És vannak napok, amikor borult az ég. Amikor a felhők eltakarják a napot, és az árnyékom egyszerűen eltűnik. Ilyenkor hiába nézek magam elé, mögém vagy a lábam mellé, nem látom sehol.
Pedig tudom, hogy nem ment el.
Csak éppen nincs elég fény ahhoz, hogy láthatóvá váljon.
Talán önmagunkkal is így vagyunk. Vannak időszakok, amikor elveszettnek érezzük magunkat, mintha már nem is tudnánk, kik vagyunk. De attól, hogy valamit éppen nem látunk, az még nem szűnik meg létezni.
Elég, ha újra kisüt a nap.
És az árnyék ismét ott lesz mellettünk.
Pontosan ott, ahol mindig is volt.
🐺
