🖲 Becske ➡️ Szandaváralja ➡️ Cserhátsurány ➡️ Nógrádsipek ➡️ Hollókő ➡️ Alsótold
📆2026.07.29.
🚶: 45 km
⛰⬆️: 1 302 m
⛰⬇️: 1 303 m
⏰: 10 h 40 min.
Sum:: 1 537 km (59,2 %)
Ma koea reggel Becskéről indultam, és Alsótoldig gyalogoltam el. „Csak” 45 kilométer lett a mai táv. A Cserhát keleti és északi részén vezetett az utam, egy gyönyörű dombvidéken, amely első ránézésre talán nem tűnik különösebben megterhelőnek, de a nap végére így is picit több mint 1 300 méter pozitív szintemelkedés gyűlt össze. Feljutottam a Remete-hegy csúcsára is, amely már 500 méter fölé emelkedik. Egész nap kegyetlen hőség volt, és az út nagy része tűző napon vezetett, árnyék nélkül. Hiába volt a tegnapinál rövidebb a táv, estére teljesen kimerültem. Nagyon elfáradtam.
A mai „ige”:
Nem érzés. Döntés.
Sokan kérdezik tőlem, honnan van ennyi motivációm, hogy napról napra újra felvegyem a hátizsákot, és elinduljak újabb ötven-hatvan kilométerre. Ilyenkor mindig elmosolyodom, mert azt hiszem, egy kicsit félreértik azt, amit kívülről látnak. Könnyű azt gondolni, hogy aki egy ilyen utat végigjár, azt minden reggel hatalmas lelkesedés ébreszti, tele van energiával, alig várja, hogy újra úton legyen. Az igazság azonban ennél sokkal egyszerűbb, és talán sokkal emberibb is.
A motiváció nem állandó. Nem költözik be az emberhez. Vannak napok, amikor ott van, és szinte repít előre. De vannak olyan reggelek is, amikor nyoma sincs. Amikor fáradt vagyok, fáj minden lépésem, kedvem lenne még egy órát aludni, vagy egyszerűen csak nem kívánom azt, ami előttem áll. Ha arra várnék, hogy minden nap motivált legyek, valószínűleg már régen véget ért volna ez az utazás (de akár az edzéseim is).
A motiváció valójában egy érzés. Márpedig az érzések természetüknél fogva változnak. Ahogyan az időjárás sem ugyanolyan minden nap, úgy a lelkiállapotunk sem. Vannak napok, amikor könnyű hinni magunkban, és vannak napok, amikor minden nehezebbnek tűnik. Ha azonban az életünk legfontosabb döntéseit mindig az aktuális érzéseinkhez kötjük, akkor előbb-utóbb megállunk. Nem azért, mert elfogyott az erőnk, hanem mert azt hisszük, hogy csak akkor szabad elindulni, amikor kedvünk van hozzá.
Pedig a legtöbb értékes dolog nem így születik. Egy házasság, egy gyermek felnevelése, egy vállalkozás vagy egy karrier felépítése, egy szakma elsajátítása vagy éppen egy több ezer kilométeres gyaloglás nem abból áll, hogy minden nap ugyanazzal a lelkesedéssel ébredünk. Hanem abból, hogy újra és újra meghozzuk ugyanazt a döntést: ma sem adom fel.
Azt hiszem, sokkal fontosabb szó a motivációnál a kitartás. A kitartás csendes. Nem kér figyelmet, nem hangos, nem látványos. Egyszerűen csak teszi a dolgát. Felveszi a túracipőt akkor is, amikor esik az eső. Akkor is, amikor negyven fok van. Akkor is, amikor minden lépés fáj. Akkor is, amikor senki sem látja. A kitartás nem abból táplálkozik, hogy milyen kedvünk van, hanem abból, hogy tudjuk, miért indultunk el. Ez az, ami végigviszi az embert azokon a napokon is, amikor a motiváció már rég hazament.
Érdekes módon azt vettem észre, hogy a motiváció sokszor éppen akkor tér vissza, amikor már nem várom. Nem akkor jelenik meg, amikor a szálláson ülök és azon gondolkodom, hogy lenne-e kedvem elindulni. Hanem akkor, amikor már megtettem az első néhány kilométert. Amikor a testem újra felveszi a ritmust, a gondolataim lecsendesednek, és egyszer csak azon kapom magam, hogy megint örülök annak, hogy itt lehetek. Mintha a motiváció azt mondaná: „Látom, nélkülem is elindultál. Akkor most már én is csatlakozom hozzád.” Talán ez az egyik legnagyobb félreértés az életben. Sokan arra várnak, hogy előbb megérkezzen a lelkesedés, és csak utána cselekednek. Pedig nagyon gyakran éppen fordítva működik. Előbb cselekedni kell, és csak utána érkezik meg a lelkesedés.
Talán ezért szeretném, ha ebből a Kékkörből nemcsak a kilométereket látnátok. Sokkal inkább azt, ami mögöttük van. Mert nem hiszem, hogy bárki végig tudna csinálni egy ilyen utat pusztán motivációból. A motiváció néha csak néhány óráig tart. Néha egy napig. A szerencsésebbeknél talán néhány hétig. De előbb-utóbb mindenkinél elmúlik. És amikor elmúlik, akkor derül ki igazán, miből építkeztünk.
Ha csak a motivációra támaszkodtok, előbb-utóbb abbahagyjátok, bármit is csináltok. Ezért ne a motivációt keressétek az életetekben. Az jön és megy, mint a nyári zápor. Keressétek inkább a kitartást. Az állhatatosságot. Azt a csendes makacsságot, amely azt mondja: akkor is folytatom. Mert ez visz tovább akkor is, amikor már senki sem tapsol, amikor nincs sikerélmény, amikor fáradtak vagytok, amikor fáj, és amikor legszívesebben feladnátok.
Ha ezzel a Kékkör teljesítéssel bármit is szeretnék átadni nektek, akkor talán éppen ezt. Nem azt, hogy mindenki induljon el több ezer kilométert gyalogolni, hanem azt, hogy bármi is a saját Kékkörötök az életben, ne hagyjátok félbe csak azért, mert elfogyott a motivációtok. Az én utam sem motivációból épül. Amit itt napról napra végig kell csinálnom, azt pusztán lelkesedésből lehetetlen lenne végigvinni. Vannak napok, amikor a motiváció már régen eltűnt. Olyankor csak a döntés marad. Az, hogy megyek tovább. Még egy lépés. Aztán még egy. És még egy. Végül ezekből az apró lépésekből lesz több ezer kilométer.
Ezt teszem itt, nap mint nap.
Nem azért megyek tovább, mert minden reggel motivált vagyok.
Hanem azért, mert eldöntöttem, hogy végigmegyek.
🐺
