🖲 Őriszentpéter ➡️ Kondorfa ➡️ Ivánc ➡️ Halogy ➡️ Szarvaskend ➡️ Molnaszecsőd
📆2026.07.13.
🚶: 58,7 km
⛰⬆️: 609 m
⛰⬇️: 652 m
⏰: 11 h 40 min.
Sum:: 703 km (27,07 %)
Ne halogasd az életet
Ma Őriszentpéterről egészen Molnaszecsődig gyalogoltam. Összesen 59 kilométert tettem meg, és ezzel az Őrség egy újabb csodálatos részét jártam be és átértem már Alpokaljára is. A mai út teljes egészében Vas megyében vezetett.
Az Őrség évszázadokon át a nyugati határ védelmét ellátó őrök földje volt. Ma már nem karddal őrzik ezt a vidéket, hanem csendjével, szeres településeivel, lankás dombjaival, rétjeivel és erdeivel őrzi azt a különleges nyugalmat, amelyet egyre kevesebb helyen talál meg az ember.
Ma egy újabb fontos tanítást kaptam ettől az úttól.
Talán az egyik legfontosabbat azóta, hogy elindultam.
Ne halogasd a dolgokat.
Ha valami szembejön veled, állj meg egy pillanatra. Fogadd el. Élj vele. Hogy ki küldte eléd, azt döntsd el a saját hited szerint. Lehet, hogy Isten volt. Lehet, hogy a karma. Lehet, hogy a sors. Lehet, hogy a gondviselés. Vagy egyszerűen csak az élet. A lényeg talán nem is ez, hanem az, hogy észreveszed-e, amikor megérkezik.
A Kékkörön ezt nap mint nap megtanulom.
Ha meglátok egy csapot, nem azt mondom, hogy ráérek majd a következőnél. Megiszom a maradék vizemet, és azonnal újratöltöm a kulacsaimat. Mert fogalmam sincs, hogy a következő vízvételi lehetőség öt kilométer múlva lesz-e, vagy harminc, esetleg negyven kilométerrel arrébb.
Ha meglátok egy boltot, bemegyek. Megveszem azt, amire szükségem van. Egy kis élelmet, egy hideg italt, bármit, ami segít továbbmenni. Nem halasztom későbbre. Mert lehet, hogy később már nem lesz nyitva semmi. Lehet, hogy egész estig nem találok újabb boltot. Vagy este sem.
Ha meglátom egy kocsma hűvös teraszát, leülök néhány percre. Iszom valamit. Pihenek. Feltöltődöm. Nem azért, mert lusta vagyok továbbmenni, hanem mert megtanultam tisztelni azt, amit az út éppen felkínál.
Régen sokszor azt mondtam: majd a következőnél.
Az út megtanított arra, hogy a következő néha nem létezik.
És azt hiszem, ez nemcsak a túrázásról szól.
Hányszor mondjuk azt, hogy majd felhívom. Majd bocsánatot kérek. Majd megölelem. Majd elindulok. Majd belevágok. Majd kipihenem magam. Majd egyszer élek.
És ha van melletted valaki, akit szeretsz, ne várj a megfelelő pillanatra. Mondd el neki. Most. Ne holnap. Ne egy hét múlva. Ne akkor, amikor már több időd lesz. Öleld meg most. Hívd fel most. Írj neki most. Mert a „később” egy olyan ígéret, amelyet senki sem tud garantálni. Van, hogy a később már soha nem érkezik meg.
Az út azt is megtanította nekem, hogy a lehetőségek ritkán kiabálnak. Többnyire csendben állnak az út szélén, mint egy eldugott ivókút, egy nyitva tartó kisbolt vagy egy árnyékos pad. Könnyű elsétálni mellettük, mert azt hisszük, lesz még jobb, lesz még nagyobb, lesz még kényelmesebb. Pedig néha éppen az a kis lehetőség az, ami átsegít a következő nehéz szakaszon.
Talán maga az élet sem más, mint lehetőségek hosszú sora. Nem mindegyik ismétlődik meg. Ezért egyre inkább azt érzem, hogy a bölcsesség nem abban rejlik, hogy mindent megszerzünk, ami elénk kerül, hanem abban, hogy felismerjük azt, ami valóban ajándék. És amikor az élet felénk nyújtja a kezét, legyen bátorságunk elfogadni.
Az út megtanított arra, hogy amikor valami jó érkezik elém, nem kell görcsösen megragadnom. Elég nyitottnak lennem rá. Elfogadni. Élni vele. Mert lehet, hogy éppen arra volt szükségem, még ha akkor nem is tudom.
Talán ez az egyik legfontosabb tanítása ennek a több ezer kilométeres vándorlásnak.
Ne halogasd az életet. Mert a következő lehetőség néha sokkal messzebb van, mint gondolnád. Időnként pedig soha nem jön el.
🐺
