„Azt hiszed, Isten felülről néz bennünket, pedig valójában belülről lát minket.”
Rúminak tulajdonított gondolat
Nagyon erős mondat, még akkor is, ha az ember nem a hagyományos értelemben gondolkodik Istenről. Sőt, talán éppen akkor válik igazán érdekessé. Mert hajlamosak vagyunk úgy elképzelni az istenit, a szentet, a végső valóságot – nevezzük bárhogyan –, mint valamit, ami rajtunk kívül van. Valahol fölöttünk. Valahol távol. Valamit, amit keresni kell, amihez közelebb kell jutni, amit talán hosszú gyakorlással, imával, meditációval vagy egy egész életnyi kereséssel egyszer majd megtalálunk. Rúmi mondata viszont egyetlen mozdulattal megfordítja az egészet: mi van akkor, ha nincs semmi „odafent”, amit keresnünk kellene? Mi van akkor, ha az, amit egész életünkben kívül keresünk, végig belül volt?
Buddhistaként persze én más nyelvet használok erre. A buddhizmusban nincs szükség egy teremtő Isten fogalmára ahhoz, hogy megérintsük ugyanennek a kérdésnek a mélységét. Számomra ezért ebben a mondatban az „Isten” szó nem feltétlenül egy személyt jelent, aki valahonnan az égből figyeli, mit csinálunk jól vagy rosszul. Sokkal inkább mutat valamire, ami nem választható el tőlünk. Arra a valamire, amit a zen talán nem is próbálna megnevezni. Mert amint nevet adunk neki, máris csináltunk belőle valamit, amit megpróbálhatunk kívülről szemlélni. Pedig lehet, hogy éppen ez a tévedésünk.
Egész életünkben szeretünk kívülről nézni saját magunkra. Vajon mit gondolnak rólam? Elég jó vagyok? Elég sikeres? Elég erős? Elég szerethető? Megfelelek annak a képnek, amelyet mások látnak rólam, vagy annak, amelyet én szeretnék megmutatni magamról? És közben lassan létrejön egy különös élet: van az ember, aki valóban vagyok, és van az ember, akit mutatok. Minél nagyobb lesz a távolság a kettő között, annál több energiába kerül fenntartani. Talán ezért olyan felszabadító néha egyszerűen egyedül maradni. Ott már nincs közönség. Nincs kinek bizonyítani. Nincs kit meggyőzni arról, hogy erős vagy, hogy rendben vagy, hogy tudod, merre tartasz.
Én ezt hosszú úton sokszor megtapasztaltam. Amikor tíz-tizenkét órája mész, amikor már fáradt vagy, fáj a lábad, meleged van, vagy éppen szakad az eső, egy idő után lehullanak ezek a szerepek. Az út nem tudja, ki vagy. Nem érdekli a neved, a munkád, a teljesítményeid, az, hogy mások mit gondolnak rólad. A hegyet sem érdekli. Az esőt sem. Ott egyszer csak maradsz te, minden díszítés nélkül. És furcsa módon éppen ezekben a pillanatokban kerülhet az ember közelebb valamihez, amit otthon, a hétköznapok zajában sokkal nehezebb észrevenni.
Talán ezért érzem úgy, hogy a valódi spirituális út nem felfelé vezet, hanem befelé. Nem azért ülünk le meditálni, hogy eljussunk valamilyen különleges helyre, hanem hogy végre ne fussunk el onnan, ahol vagyunk. Nem azért csendesítjük el magunk körül a világot, hogy meghalljunk valami természetfeletti hangot, hanem talán azért, hogy egyszer észrevegyük azt, ami a zaj mögött mindig is ott volt. És minél mélyebbre nézünk, annál nehezebb megmondani, hol végződöm „én”, és hol kezdődik minden más.
Ez az a pont, ahol számomra Rúmi és a zen valahogy nagyon közel kerül egymáshoz. Rúmi mondhatja azt, hogy Isten belülről lát bennünket. A zen talán csak megkérdezné: ki az, aki lát? Hol van pontosan az a határ, ahol a látó véget ér, és elkezdődik az, amit lát? Ha teljesen belemerülsz valamibe – járásba, futásba, meditációba, egy naplementébe, egy másik ember szemébe –, vannak pillanatok, amikor ez a határ mintha egyszerűen eltűnne. Nincs külön „én”, aki nézi a világot, és nincs külön világ, amit nézek. Csak ez van.
És talán az együttérzés is innen kezdődik. Mert amíg úgy gondolom, hogy én itt vagyok, a másik pedig teljesen külön tőlem ott, addig könnyű elfordítani a fejem. Az ő fájdalma az ő problémája. Az ő éhsége, félelme, magánya vagy szenvedése nem az enyém. De ha egy pillanatra megbillen ez a nagyon szilárdnak hitt határ „én” és „te” között, akkor a segítség már nem erkölcsi kötelességként jelenik meg. Sokkal természetesebbé válik. Ahogy a bal kezed sem gondolkodik azon, hogy segítsen-e a jobbnak, amikor az megsérül.
Lehet, hogy ezért keresünk olyan sokáig valamit odakint, amit soha nem fogunk ott megtalálni. Felnézünk az égre, elmegyünk messzi, hegyeket mászunk, könyveket olvasunk, mestereket keresünk, válaszokat gyűjtünk. És ezekkel nincs semmi baj. Én is szeretek elindulni, messzire menni, keresni. De egyre inkább azt érzem, hogy minden hosszú út végül ugyanoda fordít vissza.
Nem felfelé.
Nem valahová messzire.
Hanem ide, önmagunkhoz.
És talán amikor elég mélyre érünk, ott sem önmagunkat találjuk meg.
Hanem azt, hogy soha nem voltunk külön.
🐺
