„Aki a könnyű utat keresi, nem az igaz Utat keresi.”
Dógen zen mesternek tulajdonított mondás
Van ebben a mondatban valami, ami elsőre talán túl szigorúnak tűnik. Mintha azt mondaná, hogy csak annak van értéke, ami nehéz, ami fáj, amiért meg kell szenvedni. Én azonban nem így értem. A szenvedést önmagáért keresni ugyanúgy ragaszkodás lehet, mint mindenáron menekülni előle. Nem attól lesz igaz egy út, hogy tele van akadállyal, és nem attól lesz értékes egy cél, hogy közben összetörjük magunkat. Inkább arról van szó, hogy amikor valóban fontos valamire rálátnunk önmagunkban, ritkán létezik hozzá kényelmes kerülőút.
Talán egész életünkben keressük ezeket a kerülőutakat. Szeretnénk az eredményt a munka nélkül, a változást anélkül, hogy nekünk is változnunk kellene, a békét úgy, hogy közben továbbra is görcsösen ragaszkodunk mindenhez, ami nyugtalanít bennünket. Szeretnénk erősebbek lenni anélkül, hogy találkoznánk a gyengeségeinkkel, és szeretnénk megismerni önmagunkat úgy, hogy lehetőleg ne kelljen belenézni azokba a sötétebb sarkokba, amelyeket évek óta kerülünk. Pedig az út előbb-utóbb pontosan oda vezet.
A hosszú gyaloglások során sokszor megtapasztaltam ennek egy nagyon egyszerű, fizikai változatát. Ha ott áll előtted a hegy, nem lehet elmagyarázni magadnak, hogy már fent vagy. Meg kell mászni. Ha még ötven kilométer van hátra, nem segít, hogy fejben már megérkeztél. Az ötven kilométer ott marad előtted, és végül minden egyes méterét neked kell megtenned. Lehet lassabban, lehet megállva, lehet néha káromkodva, lehet úgy, hogy közben százszor megkérdezed magadtól, mi a fenének vagy itt – de a saját lépéseidet senki nem tudja helyetted megtenni.
És érdekes módon sokszor éppen azok a részek maradnak meg bennem legerősebben, amelyeket közben legszívesebben kihagytam volna. Nem a könnyű kilométerek tanítottak a legtöbbet magamról, hanem azok, amikor fáradt voltam, fájt valamim, elegem volt, vagy egyszerűen nem tudtam, hogyan lesz ebből még további húsz, harminc vagy ötven kilométer. Amikor minden rendben van, nagyon könnyű azt gondolni magunkról, hogy türelmesek, kitartóak, bátrak és kiegyensúlyozottak vagyunk. Aztán jön egy helyzet, amely elveszi a kényelmet, és hirtelen sokkal pontosabban látjuk, mi van bennünk valójában.
De ugyanez igaz az úton kívül is. Vannak beszélgetések, amelyeket könnyebb lenne nem lefolytatni. Döntések, amelyeket hónapokig lehet halogatni. Kapcsolatok, amelyekben egyszerűbb tovább játszani a megszokott szerepeket, mint kimondani valamit, ami fájni fog. Vannak hibáink, amelyekért kényelmesebb másokat okolni, és vannak veszteségek, amelyeket könnyebb megpróbálni eltemetni magunkban, mint valóban végiggyászolni. A könnyebb út ilyenkor nagyon csábító. Csakhogy attól, hogy valamit kikerülünk, még nem biztos, hogy mögöttünk hagytuk. Sokszor csak később találkozunk vele újra.
A zen gyakorlása sem valamiféle menedék ez elől. Leülni csendben önmagunkkal néha sokkal nehezebb, mint folyamatosan elfoglalni magunkat. Amíg zaj van körülöttünk, könnyű nem meghallani, mi történik belül. Amikor azonban elcsendesedik minden, nincs nagyon hová menekülni. Ott ülünk saját magunkkal, a gondolatainkkal, a félelmeinkkel, a vágyainkkal és mindazzal, amit legszívesebben félretennénk. Talán ezért sem arról szól a zen, hogy egyre kellemesebb állapotba kerüljünk. Hanem arról, hogy egyre kevesebb dolog elől kelljen elfordítanunk a tekintetünket.
Számomra az „igazi Út” ezért nem feltétlenül a legnehezebb út. Nem hiszek abban, hogy minden alkalommal a meredekebb ösvényt kell választani csak azért, mert az meredekebb. Az Út inkább az, amelyikről mélyen belül tudod, hogy járnod kell, még akkor is, ha kényelmetlen. Néha ez valóban egy hegyre vezet. Máskor egy bocsánatkéréshez. Egy elengedéshez. Egy újrakezdéshez. Vagy éppen annak elfogadásához, hogy valamit már nem kell tovább erőltetned.
És talán van még valami. Ha mindig csak a könnyebb utat választjuk, egy idő után már nem mi választunk, hanem a félelmeink választanak helyettünk. Elkerüljük mindazt, ami bizonytalan, ami fájhat, amiben kudarcot vallhatunk. Biztonságosabb lesz az életünk, de közben egyre kisebb is. Az Út viszont nem ígéri, hogy kényelmes lesz. Csak azt, hogy ha valóban végigmész rajta, valószínűleg nem ugyanaz az ember érkezik meg a végére, aki elindult.
Talán ezért indulunk el újra és újra. Nem azért, mert szeretjük, ha nehéz. Hanem mert vannak dolgok, amelyeket a könnyebb úton egyszerűen nem lehet megtanulni.
És vannak helyek önmagunkban, ahová nem vezet kerülőút.
🐺
