„Az olyan helyekre vezető utakat, ahová érdemes eljutni, nem lehet lerövidíteni.”
Helen Keller
Korunk egyik legnagyobb illúziója, hogy mindent gyorsabban akarunk.
Gyorsabb internetet, gyorsabb eredményeket, gyorsabb fejlődést, gyorsabb gyógyulást.
Mintha az élet egy olyan verseny lenne, ahol nem az számít, hogy mit élünk át közben, hanem hogy milyen hamar érünk a végére.
Pedig vannak utak, amelyeken nem lehet sietni.
Nem lehet lerövidíteni azt az időt, amíg egy gyermekből felnőtt lesz.
Nem lehet átugrani a kudarcokat, amelyekből a bölcsesség születik.
Nem lehet megspórolni azokat a kilométereket, amelyekből az állóképesség épül fel.
Nem lehet kikerülni azokat a fájdalmakat, amelyek végül erősebbé tesznek.
Minden valódi értéknek ára van.
Nem pénzben, hanem időben, kitartásban, türelemben.
Amikor az Everest Alaptáborába gyalogoltam, nem helikopterrel mentem, amely a 1-2 óra alatt hegyek közé repített volna, hanem lassan, gyalog, több napig haladtam felfelé.
Minden lépést meg kellett tenni, hogy úgy érezzem, hogy tényleg felértem.
Amikor az Island Peak csúcsára álltam, az nem egyetlen nagy erőfeszítés eredménye volt, hanem hosszú hónapok felkészüléséé.
És amikor majd július 1-jén elindulok a Kékkörön, ott sem lesz rövidebb az út attól, hogy vágyom a célra.
A 2 582 kilométer az 2 582 kilométer.
A természet ezt nagyon jól tudja.
A tölgy nem nő meg egyetlen nyár alatt.
A folyó nem ugrik át a kanyarokon.
A hegy sem egyetlen földmozgásból születik.
Miért várnánk hát magunktól, hogy egyik napról a másikra megérkezzünk oda, ahová érdemes eljutni?
Talán éppen ezért olyan értékesek a nagy célok.
Mert nem engedik, hogy megcsaljuk az utat.
Végig kell mennünk rajta.
Napról napra.
Lépésről lépésre.
És a végén rájövünk valamire.
Nem azért volt fontos az út, mert elvezetett a célhoz.
Hanem azért, mert közben minket is átalakított.
A legszebb helyek ugyanis nem a térképen vannak.
Hanem abban az emberben, akivé az út során válunk.
🐺🚶♂️
