„Minél magasabbra teszed a mércét, annál magányosabbá válhat az út.”
Van ebben a mondatban valami, amit könnyű félreérteni. Nem arról szól, hogy aki egyedül marad, az biztosan magasabb szinten áll másoknál. És főleg nem arról, hogy lenézzük azokat, akik másképpen élnek, más célokat választanak, vagy egyszerűen más dolgokat tartanak fontosnak. Számomra sokkal inkább arról szól, hogy egy idő után az embernek el kell döntenie, mi az, amiből hajlandó engedni azért, hogy tartozzon valahová – és mi az, amiből már nem.
Fiatalabban talán sokkal fontosabb, hogy elfogadjanak bennünket. Hogy tartozzunk valahová, legyen körülöttünk társaság, és ne lógjunk ki túlságosan a sorból. Emiatt néha olyan helyzetekben is maradunk, amelyekben már régóta nem érezzük jól magunkat. Eltűrünk olyan viselkedést, amit valójában nem kellene. Fenntartunk kapcsolatokat pusztán azért, mert régóta léteznek. Hallgatunk, amikor legszívesebben kimondanánk valamit, vagy éppen igent mondunk, amikor belül pontosan tudjuk, hogy nemet kellene. Nem azért, mert gyengék vagyunk, hanem mert az emberben nagyon mélyen ott van a vágy, hogy tartozzon valahová.
Aztán ahogy telik az idő, talán elkezd változni valami. Egyre kevésbé akarod mindenáron megmagyarázni magad. Egyre kevésbé fontos, hogy mindenki szeressen, és egyre fontosabb, hogy amikor este egyedül maradsz a saját gondolataiddal, ne kelljen szégyellned azokat a döntéseket, amelyeket aznap meghoztál. Már nem minden társaság jobb az egyedüllétnél. Nem minden kapcsolat érték csak azért, mert kapcsolat. És nem minden kompromisszum bölcsesség. Van olyan kompromisszum is, amelyben apránként saját magunkat adjuk fel.
Talán ezt tanulom én is egyre inkább. Az út magányos farkasának neveznek, és ebben a névben számomra soha nem az volt a lényeg, hogy nincs szükségem másokra. Éppen ellenkezőleg. Rengeteg embernek köszönhetek rengeteget, és sokszor éppen mások szeretete, segítsége vagy néhány jókor kimondott mondata vitt tovább. Az egyedül járás számomra nem az emberek elutasítását jelenti. Sokkal inkább azt, hogy vannak szakaszok, amelyeken nekem kell végigmennem. Vannak döntések, amelyekért én vagyok felelős, és vannak pillanatok, amikor senki nem tudja helyettem megtenni a következő lépést.
A hosszú utak ezt nagyon egyszerűen megmutatják. Az elején még lehet körülötted sok ember. Aztán ahogy hosszabb lesz a táv, nehezebb az emelkedő, rosszabb az idő vagy nagyobb az ár, amit fizetni kell érte, egyre kevesebben maradnak. És ebben nincs semmi rossz. Nem mindenkinek ugyanaz a hegye. Nem mindenkinek kell ugyanoda felmennie. Az igazi hiba szerintem akkor kezdődik, amikor azért fordulunk vissza a saját utunkról, mert észrevesszük, hogy már kevesebben jönnek velünk.
Ugyanez igaz azokra az elvekre is, amelyek szerint élni szeretnénk. Könnyű beszélni értékekről addig, amíg nem kerülnek semmibe. Könnyű tisztességesnek lenni, amikor az a kényelmesebb választás. Könnyű hűnek maradni önmagunkhoz, amíg ezért nem kell elveszíteni valakinek a jóindulatát, egy lehetőséget vagy egy kapcsolatot. Az értékeink valódi súlya talán akkor derül ki, amikor valamit fizetnünk kell értük. Amikor a könnyebb megoldás az lenne, hogy most az egyszer félrenézünk, hallgatunk vagy lejjebb tesszük azt a bizonyos mércét.
De a magasabb mérce sem jelenthet merevséget. Nem azt jelenti, hogy tökéletességet várunk magunktól és mindenki mástól, mert abból könnyen gőg és ítélkezés lesz. Hibázunk. Néha gyengék vagyunk. Néha mi magunk sem érjük el azt a szintet, amelyet helyesnek tartunk. A kérdés számomra inkább az, hogy amikor ez megtörténik, lejjebb tesszük-e a mércét azért, hogy többé ne kelljen szembesülnünk vele, vagy megpróbálunk újra felnőni hozzá.
És talán ezért tud néha valóban csendesebb lenni az út. Nem büntetésként, hanem egyszerű következményként. Ha egyre pontosabban tudod, milyen ember szeretnél lenni, egyre kevesebb olyan hely lesz, ahol bármi áron hajlandó vagy maradni. Lehet, hogy néha kevesebben ülnek majd az asztalodnál. Lehet, hogy lesznek, akik szerint túl sokat vársz magadtól vagy másoktól. És lehetnek olyan szakaszok is, amikor tényleg egyedül mész.
De van különbség magány és egyedüllét között. Néha sokkal magányosabb lehet az ember egy olyan társaság közepén, ahol folyamatosan meg kell tagadnia önmagát, mint egyedül egy hosszú úton, ahol pontosan tudja, miért megy.
Nem kell mindenkinek veled tartania. Nem kell mindenkinek értenie azt sem, miért választottad ezt az utat. És neked sem kell azt gondolnod, hogy ettől jobb vagy náluk. Egyszerűen másfelé mentek.
Ha pedig egyszer az út elcsendesedik körülötted, ne azért fordulj vissza, mert kevesebb lábnyomot látsz. Nézd meg inkább, hogy még mindig abba az irányba vezet-e, amerre menni szeretnél. Ha igen, menj tovább.
🐺
