Ma van az utolsó előtti napom a Kék Körön. De valójában ez az utolsó nap, amikor egyedül gyalogolok. Holnap reggeltől már velem jön egy barátom, aztán ahogy közeledek Szegedhez, egyre többen csatlakoznak majd hozzám. Lesz, aki csak néhány kilométerre, lesz, aki hosszabb időre. És végül úgy fogok megérkezni, ahogyan szerettem volna: emberek között. Veletek.
Ma azonban még csak én vagyok és az út. Legalábbis ezt kellene mondanom. De egész nap van egy különös érzésem. Ma nem vagyok egyedül.
Édesapám lassan tizenegy éve nincs már velünk. Nehéz erről írnom. Talán azért is, mert vannak dolgok, amelyekhez egyszerűen kevesek a szavak. Az ember megpróbál mondatokat rakni köréjük, de valahogy egyik sem ér el egészen oda, ahol az érzés van. Apám sok szempontból a példaképem volt. És valójában ma is az.
Ennyi év után is rengeteg döntésemnél eszembe jut: vajon ő mit szólna ehhez? Mit mondana, ha látná? Büszke lenne rám? Elmosolyodna azon a jellegzetes módján? Vagy csak nézne rám, és nem mondana semmit, mert nem is kellene? Nem tudom. De azt tudom, hogy az ember életéből eltűnhet valaki úgy, hogy közben soha nem tűnik el belőle.
Mert vannak emberek, akik nem egyszerűen velünk élnek egy darabig, hanem belénk épülnek. Ott vannak abban, ahogyan gondolkodunk. Ahogyan döntünk. Ahogyan felállunk, amikor elesünk. Ahogyan tartjuk magunkat, amikor nehéz. Ott vannak bizonyos mondatainkban, mozdulatainkban, gesztusainkban. Néha még abban is, ahogyan hallgatunk. És talán ezért érzem ma ennyire közel.
Negyvennyolc napja gyalogolok. Több ezer kilométeren keresztül rengetegszer voltam fizikailag teljesen egyedül. Erdőkben, hegyeken, töltéseken, mezők között, hajnalban és sötétedés után. Voltak napok, amikor hosszú órákon át senkivel sem találkoztam. Megtanultam, milyen az, amikor az embernek tényleg csak a saját léptei maradnak.
De ma más ez a csend. Ma valahogy ketten vagyunk benne. Nem tudom bizonyítani, és nem is akarom. Csak érzem. Azt érzem, hogy Apám itt jön mellettem. Nem előttem. Nem mögöttem. Mellettem. Pont úgy, ahogyan annak idején szerettem volna még nagyon sokáig.
És miközben teszem egymás után az utolsó olyan kilométereket, amelyeket ezen a Kék Körön egyedül fogok megtenni, néha szinte odanéznék magam mellé. Mintha ott lenne. Mintha látná ezt az egészet. A hajnali indulásokat, a végtelennek tűnő kilométereket, a fájdalmat, a fáradtságot, a forróságot. Azokat a pillanatokat, amikor legszívesebben abbahagytam volna, és azokat is, amikor mégis megtettem a következő lépést. Aztán még egyet. És még egyet. Egészen idáig.
Sokszor gondoltam ezen az úton arra, hogy miért csinálom mindezt. Talán erre nincs egyetlen válasz. De ma már azt is érzem, hogy minden hosszú útban benne vannak azok is, akiktől valaha megtanultunk járni. És amikor azt hisszük, hogy teljesen egyedül megyünk, néha éppen ők visznek tovább bennünket.
Holnap már emberek vesznek majd körül. Beszélgetések lesznek, találkozások, ölelések, az utolsó kilométerek. És valahol Szeged felé haladva egyszer csak véget ér ez a negyvenkilenc napos út. Ma azonban még csend van. Még előttem az út. Még hallom a saját lépteimet. És ma utoljára vagyok „Az Út Magányos Farkasa” úgy igazán, fizikailag is egyedül ezen az úton.
Mégsem érzem magányosnak magam. Mert van valaki, akit már nem tudok megölelni. Nem tudom felhívni. Nem tudom neki holnap elmesélni, hogy sikerült. Pedig talán neki szeretném az egyik legjobban elmondani. De valamiért azt érzem, hogy nincs is rá szükség.
Mert tudja. Látja. És ma itt jön mellettem.
Apa, ha valóban látsz valahonnan… már majdnem megcsináltuk.
