🖲 Bakonybél ➡️ Kőris-hegy ➡️ Borzavár ➡️ Zirc ➡️ Bakonynána ➡️ Jásd ➡️ Csőszpuszta ➡️ Kisgyón ➡️ Bakonykúti
📆2026.07.21.
🚶: 61 km
⛰⬆️: 1 371 m
⛰⬇️: 1 438 m
⏰: 13 h 35 min.
Sum:: 1 147 km (44,2 %)
Az angyalok köztünk járnak
Ma Bakonybélből egészen Bakonykútiig gyalogoltam. A nap végére 61 kilométer került a lábaimba. Ez sem volt könnyű szakasz. Keresztül vezetett a Magas-Bakonyon, fel kellett kapaszkodnom a Bakony legmagasabb pontjára, a 709 méteres Kőris-hegyre is, majd át végig a Kelet-Bakonyon. Hosszú emelkedők, fárasztó lejtők, végtelen erdei ösvények. Egy olyan nap volt, amikor minden egyes kilométerért meg kellett dolgozni.
De ma mégsem a kilométerek maradnak meg bennem a legerősebben.
Reggel, mielőtt elindultam volna a szállásról, a szállásadó már ott várt az étterem részén. Mosolyogva azt mondta:
– A családom és én két dologban szeretnénk segíteni Neked.
Először kaptam tőle egy kávét indulás előtt. Egy apróságnak tűnő gesztus, ami egy hosszú túrázó számára sokkal több egy csésze kávénál, hiszem sohasem tudhatod előre, hogy később, napközben tudsz-e majd inni bárhol is.
Aztán jött a második mondat.
Azt mondta, hogy tudja, tegnap 69 kilométert gyalogoltam, és tudják, hogy ma még újabb 60-61 kilométer vár rám. Ezért szeretnék elvinni a nagy hátizsákomat a következő szállásomra. Pakoljak át a kisebb zsákomba, és csak azzal menjek tovább.
Nem kértem.
Nem vártak érte semmit.
Nem ismertek.
Egyszerűen csak segíteni akartak.
Őszintén.
Önzetlenül.
Ahogy ott álltam, hirtelen valami megmozdult bennem.
Az utóbbi időben ugyanis egyre inkább elveszítettem a hitemet az emberekben. Egyre többször éreztem azt, hogy a világot már inkább az érdekek mozgatják, mint a szeretet. Hogy sok kapcsolat addig tart, amíg hasznod van belőle. Hogy sok ember csak akkor keres, amikor szüksége van valamire, és amikor már megkapta, újra csend lesz.
Sajnos ezt nemcsak idegenektől tapasztaltam meg.
Hanem néha olyanoktól is, akik nagyon közel állnak hozzám.
És ilyenkor az ember szíve lassan bezárul. Nem egyik napról a másikra. Hanem apránként. Szinte észrevétlenül.
Aztán jön egy ilyen reggel.
Két ismeretlen ember.
Egy csésze kávé.
Egy önzetlen felajánlás.
És hirtelen rájössz, hogy nem az emberiség változott meg. Csak túl sokáig nézted ugyanannak az éremnek az egyik oldalát.
Mert a jó emberek nem tűntek el.
Csak csendesebbek.
Nem feltűnőek.
Egyszerűen csak teszik a dolgukat.
És talán ezek az emberek azok, akiket régen angyaloknak hívtunk.
Nem szárnyuk van.
Hanem nyitott szívük.
A farkas az erdőben megtanulja, hogy nem minden nesz jelent veszélyt. Van, amikor ugyanabból a sűrűből nem a vadász lép elő, hanem valaki, aki vizet nyújt. Vagy ételt. Vagy csak egy kedves szót.
Az út engem is erre tanít.
Hogy nyitott szívvel kell menni.
Nem naivan.
Nem vakon.
Hanem nyitottan.
Mert ha bezárod a szívedet a rossz emberek miatt, akkor a jókat sem fogod már észrevenni.
És azok ott vannak.
Körülöttünk járnak.
Lehet, hogy ma egy szállásadó alakjában.
Holnap egy erdei vándoréban.
Holnapután talán éppen benned.
Ezért próbálok én is segíteni minden alkalommal, amikor lehetőségem van rá. Ha valakinek szüksége van egy kis időre, figyelemre, egy jó szóra, fuvarra, vagy akár anyagi segítségre, és megtehetem, akkor igyekszem megtenni.
Nem azért, mert várok érte valamit.
Hanem mert hiszem, hogy minden önzetlen cselekedet egy kavics, amely hullámokat indít el a világban.
Hiszem, hogy amit szeretetből adsz az Univerzumnak, az Egynek, az nem vész el. Talán nem ugyanattól az embertől kapod vissza. Talán nem holnap. Talán nem is akkor, amikor számítasz rá.
Hanem egy teljesen váratlan pillanatban.
Egy váratlan helyen.
Egy idegen ember mosolyában.
Egy felajánlott csésze kávéban.
Egy elvitt hátizsákban.
Vagy bármi másban…
És akkor megérted, hogy a világ még mindig tele van csodákkal.
Csak nyitott szív kell ahhoz, hogy felismerjük őket.
Az angyalok ugyanis valóban köztünk járnak.
És ha észreveszed őket és hagyod, akkor talán Neked is segítenek majd.
Köszönöm szépen a Bakonyvári családnak és a Bakonybél Vadszőlő Étteremnek a mai önzetlen segítségüket!
🐺
