🖲 Óbánya ➡️ Kisújbánya ➡️ Zobákpuszta ➡️ Ápádtető ➡️ Fehér-kúti kulcsosház ➡️ Büdös-kúti kulcsosház ➡️ Jakab-hegy ➡️ Abaliget
📆2026.07.06.
🚶: 46 km
⛰⬆️: 1 253 m
⛰⬇️: 1 312 m
⏰: 11 h 30 min.
%: 12,4 %
Vajon tényleg itt vagyok?
Ma 46 kilométert gyalogoltam. Kora reggel Óbányáról indultam, és estére egészen Abaligetig jutottam. Egyetlen nap alatt átszeltem a Mecseket: a hegység egyik szélétől a másikig gyalogoltam, így a Mecsek is mögöttem maradt.
De ma nem a megtett kilométerek voltak a legkülönösebbek.
Volt egy furcsa pillanat az úton. Olyan érzés, amit nagyon nehéz szavakba önteni. Talán a legjobban a „Hatodik érzék” és „Más világ” című filmek hangulatához tudnám hasonlítani. Azokhoz a történetekhez, ahol a főszereplők élik a mindennapjaikat, beszélnek, mennek előre, teszik a dolgukat… és sem ők, sem a néző nem sejti egészen a film végéig, hogy valójában már nem is az élők világához tartoznak. Csak apró jelek utalnak rá, hogy valami nincs rendben. Olyan jelek, amelyeket menet közben még könnyű megmagyarázni.
Ma ugyanez az érzés telepedett rám.
Újra hosszú kilométereken keresztül nem találkoztam senkivel. Az út mentén csak az erdő volt, a szél, a madarak hangja és a saját lépteim monoton ritmusa. Megpróbáltam felhívni a szeretteimet. Hol nem volt térerő, hol nem vették fel a telefont. Újra próbálkoztam. Csend. Mintha a világ túlsó feléről próbálnék üzenni valakinek.
Aztán egyszer csak átfutott rajtam egy különös gondolat.
Mi van, ha valójában már nem is vagyok itt? Mi van, ha csak én hiszem azt, hogy még mindig a Kékkörön gyalogolok? Mi van, ha ez az egész csak egy hosszú álom? Egy utolsó út, amelyet már csak én látok, miközben a világ észre sem veszi, hogy áthaladok rajta. Mintha már a bardoban lennék, bolyonganék és nem tudnám elfigadni, hogy már vége a mostani megtestülésemnek. És csak mennék, mennék, mennék…
Persze tudom, hogy ez nem így van. Tudom, hogy fáradt voltam. Tudom, hogy az elhagyatott szakaszok, a csend, a kilométerek, az egyedüllét különös játékokat tudnak játszani az ember elméjével. De attól a pillanattól még kirázott a hideg. Mert egyetlen másodpercig teljesen valóságosnak tűnt ez a gondolat.
A hosszútávú gyaloglás nemcsak a lábakat teszi próbára. Sokkal inkább az elmét. Ahogy fogynak a kilométerek, úgy vékonyodik el a határ a valóság és a gondolatok között. Az ember egyre mélyebbre merül önmagában, és néha olyan ajtók nyílnak ki odabent, amelyekről nem is tudta, hogy léteznek.
Lehet, hogy ezért szeretem ennyire ezt az utat.
Mert a Kékkör nemcsak Magyarországot mutatja meg. Hanem engem is. Olyan arcaimat, amelyekkel a hétköznapok zajában soha nem találkoznék.
És amikor újra feltűnik egy ember, egy mosoly, egy köszönés vagy megszólal a telefon a zsebemben, hirtelen minden visszatér a helyére.
Mintha valaki finoman megérintené a vállamat, és csak ennyit mondana:
– Nem. Még itt vagy. Menj tovább.
~~~
„Egyszer Csuang-ce azt álmodta, hogy pillangó.
Boldogan röpködött, mint egy igazi pillangó, és nem tudta, hogy ő Csuang-ce.
Egyszer csak felébredt, és ismét Csuang-ce volt.
De vajon Csuang-ce álmodta, hogy pillangó, vagy most a pillangó álmodja, hogy ő Csuang-ce?”
Csuang-ce (Zhuangzi), taoista filozófus
🐺
Jakab-hegyi varázserdő
