🖲 Baja ➡️ Pörböly ➡️ Lankóci gátőrház ➡️ Keselyűs ➡️ Bárányfok ➡️ Szekszárd
📆2026.07.04.
🚶: 49 km
⛰⬆️: 188 m
⛰⬇️: 186 m
⏰: 11h20min
%: 8,5 %
Semmi ágán ül szívem
„Semmi ágán ül szívem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szelíden
s nézik, nézik a csillagok.”
József Attila: Reménytelenül
Ma Bajáról gyalogoltam át Szekszárdra. A nap végére negyvenkilenc kilométer került a lábaimba. Az út nagy része a Gemenci-erdőn vezetett keresztül, majd hosszú kilométereken át a Duna töltésén haladtam, aztán ismét visszatértem az erdő ölelésébe, végül újra a töltés vitt egészen Szekszárdig.
A mai napnak volt még egy különleges szimbolikája. Nemcsak negyvenkilenc kilométert gyalogoltam, hanem két fontos határt is átléptem. Reggel Baján átkeltem a Duna hídján, ezzel magam mögött hagytam az Alföldet, és most közel három hétig a Dunántúlon vezet tovább az utam. Estefelé pedig Szekszárdon elértem a Dél-alföldi Kéktúra végpontját, és egyben a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúra kezdetét. Két átlépett határ egyetlen napon. Mintha az út ma is emlékeztetni akart volna arra, hogy minden valódi utazás valójában határok átlépéséről szól.
Egész nap ez a fenti József Attila-versrészlet járt a fejemben. Különösen ez az egyetlen sor: „Semmi ágán ül szívem…” Mintha a költő nem is egy érzést, hanem egy egész emberi állapotot fogalmazott volna meg. Mindannyian ülünk néha ezen a bizonyos ágon. Olyan időszakokban, amikor minden bizonytalannak tűnik, amikor nem kapaszkodhatunk sem a múltba, sem a jövőbe, csak a jelen pillanat marad.
A hosszú gyaloglásnak van egy különös ereje. Órákon át nincs más, csak a lépéseid ritmusa, az erdő csendje, a folyó közelsége és a gondolataid. Az ember ilyenkor nem tud elmenekülni önmaga elől. Minden fölösleges réteg lassan lehullik, és egyszer csak ott marad az, aki valójában vagy.
Sokan azt hiszik, hogy a magány és a magányosság ugyanaz. Pedig nem. A magányosság hiány. A magány viszont lehet ajándék. A Gemenc ma ezt az ajándékot adta nekem. Nem volt szükség szavakra, nem volt szükség zajra, nem volt szükség arra sem, hogy valaki igazolja a létezésemet. Elég volt a szél a fák között, a madarak hangja, a Duna közelsége és a tudat, hogy minden lépéssel egyre közelebb kerülök ahhoz az emberhez, akivé válni szeretnék.
Ahogy telt a nap, egyre többször jutott eszembe, hogy talán a „semmi” nem is a hiányt jelenti. Talán éppen ellenkezőleg. Azt az állapotot, amikor egy rövid időre elcsendesedik minden, amit fölöslegesen cipelünk magunkkal: a félelmeink, a sértettségeink, a vágyaink, az elvárásaink. És amikor ezek egy pillanatra háttérbe húzódnak, valami egészen más válik láthatóvá. Valami, ami mindig is ott volt, csak a zajtól nem vettük észre.
József Attila sora azért olyan megrendítő, mert mindannyian ismerjük ezt az érzést. Voltunk már úgy, hogy úgy éreztük, egy vékony ágon ül a szívünk, amely bármelyik pillanatban letörhet. De a vers nemcsak a törékenységről szól. Hanem arról is, hogy a csillagok némán figyelnek bennünket. Hogy a világegyetem közömbösnek tűnő csendjében is van valami megmagyarázhatatlan rend. Talán nem kapunk választ minden kérdésünkre, de attól még nem vagyunk elveszve.
A Gemenc ma nem adott válaszokat. Nem is ez volt a dolga. Inkább arra tanított, hogy nem kell minden kérdésre azonnal feleletet találni. Néha elég továbbmenni. Elég megtenni a következő lépést, aztán még egyet. A természet nem siet, mégis mindig célba ér.
Ahogy a töltésen gyalogoltam, előttem kilométereken át egyenes vonalban futott az út. Olyan volt, mintha soha nem akarna véget érni. Régebben az ilyen távolságok talán nyomasztottak volna. Ma már inkább megnyugtatnak. Megtanított rá az út, hogy nem a teljes távot kell legyőzni. Csak a következő lépést. Aztán még egyet. Mire az ember este megáll, és visszanéz, rájön, hogy a lehetetlennek hitt távolság valójában apró, kitartó lépések millióiból állt össze.
A Magányos Farkas útja sem arról szól, hogy soha ne érezze magát egyedül. Hanem arról, hogy megtanuljon békében lenni ezzel az egyedülléttel. Mert amikor egész nap csak az erdő, a folyó és a végtelen töltés a társad, akkor lassan rájössz: a csend nem üresség. A csend az a tér, ahol végre meghallhatod önmagadat. És talán azt is megérted, hogy néha éppen akkor találod meg a legtöbbet, amikor úgy érzed, semmid sincs.
Ma negyvenkilenc kilométerrel lett hosszabb az utam. De ennél sokkal fontosabb, hogy egy kicsit mélyebbre is jutottam önmagamban.
🐺
