Azt hiszem, a lelkem, a testem és a szellemem már úgy háborog, mint egy viking harcosé.
Még itt vagyok. Még nem indultam el. De valójában már régen úton vagyok.
Ahogy közeledik a Kékkör rajtja, egyre erősebben érzem azt a különös nyugtalanságot, amit talán csak azok értenek igazán, akik már készültek valami nagy dologra. Nem félelem ez. Nem is türelmetlenség. Inkább valami ősi hívás.
Mintha a lelkem már hallaná az erdők csendjét. Mintha a testem már emlékezne a hosszú napokra, a fáradt esték utáni újabb hajnalokra. Mintha a szellemem már előre tudná, hogy az út nemcsak kilométerekből áll majd, hanem küzdelmekből, találkozásokból, csendekből és felismerésekből is.
A vikingek nem azért indultak útnak, mert könnyű volt. Azért indultak, mert érezték a hívást.
Én sem a könnyűséget keresem.
Két évvel ezelőtt egy térdszalagsérülés után gyakorlatilag a nulláról kellett újraépítenem magam. Tavaly a Kékkör 41 százalékánál az út megállított. Most azonban újra itt állok a rajtvonal előtt.
Talán ezért érzem ezt a belső háborgást.
Mert tudom, hogy hamarosan eljön az idő, amikor már nem a tervek számítanak. Nem a szavak. Nem az álmok.
Hanem az első lépés.
És utána a második.
Majd még három és fél millió.
A farkas már hallja a távoli kürtök hangját.
Indulásra készen.
„A nyugodt tengeren bárki lehet hajós. A harcosokat a vihar formálja.”
⚔️🐺
