Tegnap reggel nem a Kinizsi Százas rajtjában álltam.
Pedig ott lett volna a helyem.
Hónapok óta készültem rá.
A felszerelés összepakolva várt.
A hátizsák készen állt.
A túrabotok, a fejlámpa, az esőkabát, a frissítések, minden a helyén volt.
Aztán a szervezetem másképp döntött.
A csütörtök este kezdődő bélfertőzés miatt végül hajnalban úgy döntöttem, hogy nem indulok el.
Tudtam, hogy ez a helyes döntés, de ettől még nem volt könnyebb elfogadni.
Ahogy telt a szombat délelőtt, egyre jobban lettem.
És egyre jobban bántam, hogy nem vagyok ott a Kinizsin.
Aztán eszembe jutott valami.
A legjobb barátom aznap este a Mátrai Csillagok Éjszakai Teljesítménytúrán indult.
Egy 27 kilométeres mátrai túrán.
Felhívtam.
Azt mondtam neki, hogy ha délutánig is jól leszek, szeretnék csatlakozni hozzá.
Így is történt.
Délután autóba ültem, és Gyöngyösön találkoztunk a rajtnál.
Hivatalosan már nem tudtam nevezni, mert a nevezési határidő lejárt, így csak elkísértem őt az úton.
És milyen jó, hogy így alakult.
A túra első harmada szinte végig emelkedett.
A második harmadban már úgy éreztem, mintha folyamatosan lefelé mennénk egy végtelen hosszú lejtőn.
Aztán jött az utolsó tíz kilométer.
Először csak egy villanás.
Aztán egy dörgés.
Majd még egy.
A szél feltámadt.
Az ég elsötétedett.
És egyszer csak leszakadt.
Nem elkezdett esni.
Leszakadt.
Az utolsó tíz kilométert gyakorlatilag szakadó, ömlő esőben tettük meg.
Az ösvények percek alatt patakokká változtak.
Az utolsó tíz kilométert gyakorlatilag szakadó, ömlő esőben tettük meg.
Az ösvények percek alatt patakokká változtak.
A ruhánk átázott.
A cipőnk átázott.
Minden csupa víz lett.
Az eső ellen nem lehetett semmit tenni.
Menni kellett.
És mentünk.
Végül 27 kilométer és 833 méter szintemelkedés került a lábunkba.
És ez egyben vissza is igazolta a hajnali döntésemet.
Mert bár ezen a távon már jól működött a szervezetem, egyre inkább azt érzem, hogy a Kinizsi Százas valószínűleg nem sikerült volna ebben az állapotban.
Két nap hasmenés, a folyadék- és ásványianyag-veszteség, a dehidratáció olyan hátrány, amit egy száz kilométeres teljesítménytúrán nem lehet büntetlenül figyelmen kívül hagyni.
A 27 kilométer ment.
Jól ment.
De a 100 kilométer egy teljesen másik játék.
A hegyek tegnap este megmutatták, hogy már újra úton lehetek. A Kinizsi pedig megmutatta, hogy néha a legjobb döntés az, amikor nem állunk oda a rajtvonalhoz.
Ami pedig talán még fontosabb: végig jól éreztem magam.
Úgy tűnik, sikerült magam mögött hagyni ezt a nyavalyát.
Tegnap reggel még azt hittem, hogy a hétvégém kudarc lett.
Most már inkább azt gondolom, hogy csak másképp alakult.
Az élet néha becsuk egy ajtót.
És miközben te azt nézed, hogy mi zárult be előtted, csendben kinyit egy másikat.
Csak nyitott szemmel kell járni, hogy észrevedd.
A Kinizsi most nem jött össze.
De kaptam helyette egy esős, villámlós, sáros, beszélgetős mátrai éjszakát a legjobb barátommal.
És őszintén?
Egy percét sem bánom.
Az Út Magányos Farkasa
🐺
