Délelőtt pedig – mert ugyan mivel mással ünnepelhettem volna ezt a napot? – futottam egyet.
Nem úgy indultam neki, hogy előre elterveztem volna a távot.
Csak mentem.
Lépésről lépésre, kilométerről kilométerre.
Futottam földúton, a töltésen, az erdőben, aszfalton és a betondzsungelben.
Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy félmaraton lesz belőle.
Sajnos közben nem frissítettem, így a végére azért rendesen lelassultam.
De nem is ez volt a lényeg.
Végignyomtam a 21,1 kilométert, nem erőből, nem teljesítménykényszerből, nem versenytempóban.
Egyszerűen csak úgy, ahogy jól esett.
Mert a futás számomra soha nem a versenyekről, az érmekről vagy a dobogókról szólt.
A futás azokról a reggelekről szól, amikor mások még alszanak, én pedig már kint vagyok az utcán, az erdőben vagy a töltésen.
Azokról a napokról, amikor nincs kedvem elindulni, mégis felhúzom a cipőt.
Azokról a kilométerekről, amelyeket senki sem lát.
Mégis ezek formálnak igazán.
A futás megtanít arra, hogy a fejlődés nem egyik napról a másikra történik.
Megtanít türelmesnek lenni.
Megtanít elfogadni a kudarcot és alázattal kezelni a sikert.
Megtanít arra is, hogy a legnagyobb ellenfél nem a melletted futó ember.
Hanem az a hang a fejedben, amelyik azt suttogja:
– Ma inkább maradj otthon.
– Ez túl sok lesz.
– Add fel.
És minden egyes alkalommal, amikor mégis továbbmegyek, egy kicsit erősebb leszek.
Nem csak futóként.
Emberként is.
Boldog Futás Világnapját minden futónak!
A gyorsaknak és a lassúaknak.
A maratonistáknak és azoknak is, akik ma futják az első kilométerüket.
Mert nem a tempó számít.
Hanem az, hogy újra és újra elindulsz.
🐺🏃♂️
