Ez lett volna a negyedik Kinizsi Százas teljesítésem.
A hátizsák összepakolva várta az indulást.
A frissítések kikészítve.
A ruházat előkészítv.
Túrabotok, esőkabát, fejlámpa, pótakkumulátorok, minden a helyén volt.
Fejben már ott jártam a rajtban, a Gerecsében, az éjszakában, a száz kilométer minden örömével és szenvedésével együtt.
Aztán mégsem indultam el.
Csütörtök este ugyanis egy elég komoly bélfertőzés döntött le a lábamról. A csütörtökről péntekre virradó éjszaka gyakorlatilag a betegségről szólt. Pénteken napközben valamivel jobban lettem, ezért újra elkezdtem bízni benne, hogy talán mégis rajthoz tudok állni.
Összepakoltam mindent. Úgy készültem, mintha mennék.
Aztán tegnap este ismét rosszabbodott a helyzet. Újra előjött a hasmenés, és az éjszaka sem telt nyugodtabban. Mire hajnalban megszólalt az ébresztő, amelynek az lett volna a feladata, hogy elindítson a rajt felé, valójában már tudtam a választ.
Nem megyek.
Nem azért, mert nem akartam.
Hanem azért, mert nem lett volna bölcs döntés.
Az elmúlt két nap alatt a szervezetem rengeteg folyadékot és ásványi anyagot veszített. Az emésztésem teljesen felborult. Egy száz kilométeres teljesítménytúra nem az a hely, ahol ezt érdemes figyelmen kívül hagyni.
Persze most, hogy ezt a bejegyzést írom, már sokkal jobban érzem magam.
Sőt.
Annyira jobban, hogy az egóm már el is kezdte a maga kis műsorát.
„Látod? Simán elindulhattál volna.”
„Most már semmi bajod.”
„Meg kellett volna próbálni.”
Ismerem ezt a hangot.
Ugyanaz a hang, amelyik mindig többet akar.
Gyorsabban.
Messzebbre.
Még akkor is, amikor a valóság egészen mást mutat.
A lelkem mélyén tudom, hogy helyes döntést hoztam.
Nem ma kellett bátornak lenni.
Ma ahhoz kellett bátorság, hogy ne induljak el.
Mert néha nem az a nehéz döntés, hogy nekivágunk az útnak.
Hanem az, hogy elfogadjuk: ma nem szabad elindulni.
A Kinizsi Százas megvár.
Most a gyógyulás a feladat.
És közben megszületett bennem egy új ötlet is.
Ha teljesen rendbe jövök, a Kékkör július 1-jei rajtja előtt szeretnék még belevágni egy utolsó nagy kihívásba.
Egy olyan próbába, amely méltó lezárása lehet a felkészülésnek, és méltó nyitánya annak az útnak, amelyre hamarosan indulok.
Hogy pontosan mi lesz az?
Arról majd akkor írok, amikor már biztosan tudom, hogy a test is készen áll rá.
Most azonban nincs más dolgom, mint türelmesnek lenni.
Néha ez a legnehezebb teljesítménytúra.
🐺
