„A maraton 1% tehetség.
99% az, hogy nem adod fel.”
Első olvasásra túlzásnak tűnhet ez a mondat. Hiszen a tehetség számít.
Vannak, akik gyorsabbnak születnek, jobb az állóképességük, könnyebben mozognak, gyorsabban regenerálódnak.
De aki futott már maratont, ultrát, teljesítménytúrát vagy csak egy igazán nehéz hegyi szakaszt, az tudja: egy bizonyos pont után a tehetség háttérbe húzódik.
Ott már nem az számít, milyen gyors voltál az első tíz kilométeren.
Hanem az, hogy mit teszel a harmincadikon.
Amikor fáj a lábad.
Amikor a gyomrod tiltakozik.
Amikor süt a nap vagy ömlik az eső.
Amikor a tested azt mondja: elég volt.
És ilyenkor jelenik meg az igazi ellenfél.
Nem a stopperóra.
Nem a többi futó.
Nem a táv.
Hanem az a kis hang a fejedben.
Az, amelyik elkezd alkudozni.
„Ma nem muszáj végigcsinálni.”
„Majd legközelebb.”
„Ez most úgysem sikerül.”
„Senki sem fogja megtudni, ha kiszállsz.”
A maraton valójában nem a lábak sportja.
A maraton a döntéseké.
Újra és újra meghozott apró döntéseké.
Még egy lépés.
Még egy kilométer.
Még egy emelkedő.
Még egy frissítőpont.
Nem azért, mert könnyű.
Hanem azért, mert eldöntötted.
Sokszor kérdezik tőlem, mi a titka a hosszú távoknak.
Az Everest Alaptábor felé vezető útnak.
Egy 70-80 kilométeres teljesítménytúrának.
A Kinizsi Száznak.
Egy ultrafutásnak.
Nincs titok.
A legtöbb alkalommal nem érzem magam különösen erősnek.
Nem érzem magam különösen tehetségesnek sem.
Csak megyek tovább.
Csak csinálom.
Pont úgy, mint mindenki más, aki célba ér.
Lépésről lépésre.
A célba érők és a feladók között sokszor nem az a különbség, hogy az egyik jobb.
Hanem az, hogy az egyik még tett egy lépést, amikor már nem volt kedve.
Aztán még egyet.
És még egyet.
Az életben is ugyanez történik.
Nem a legtehetségesebb emberek jutnak mindig a legtovább.
Hanem azok, akik hajlandóak újra felállni egy kudarc után.
Akik egy rossz nap után is folytatják.
Akik akkor is mennek tovább, amikor a siker még sehol sincs a láthatáron.
- Tájékoztatás az Oldalelemzések funkció adatairól ·
- Adatvédelem ·
- Feltételek ·
- Hirdetés ·
- Hirdetésbeállítások ·
- Cookie-k ·
Kiemeltek
Bejegyzések
The Lone Wolf of the Way / Az Út Magányos Farkasa
Közzétette:The Lone Wolf of the Way Az t magnyos farkasa
·21 ó. ·
Egy hónap múlva újra elindulok…
Továbbiak
Nézd meg a piszkozat állapotú Facebook-eseményedet.
A bejegyzésed adataiból piszkozat állapotú eseményt állítottunk össze, amelyet felhasználhatsz, hogy hírt adj róla.
Sopron kimarad az utad során, valahogy nem csatlakoztatják a Kék túra útvonalra.
- 17 ó.
- Válasz
- Üzenet küldése
- Elrejtés
The Lone Wolf of the Way / Az Út Magányos Farkasa
Közzétette:The Lone Wolf of the Way Az t magnyos farkasa
·Május 24., 16:01 ·
„A maraton 1% tehetség.
99% az, hogy nem adod fel.”
Első olvasásra túlzásnak tűnhet ez a mondat. Hiszen a tehetség számít.
Vannak, akik gyorsabbnak születnek, jobb az állóképességük, könnyebben mozognak, gyorsabban regenerálódnak.
De aki futott már maratont, ultrát, teljesítménytúrát vagy csak egy igazán nehéz hegyi szakaszt, az tudja: egy bizonyos pont után a tehetség háttérbe húzódik.
Ott már nem az számít, milyen gyors voltál az első tíz kilométeren.
Hanem az, hogy mit teszel a harmincadikon.
Amikor fáj a lábad.
Amikor a gyomrod tiltakozik.
Amikor süt a nap vagy ömlik az eső.
Amikor a tested azt mondja: elég volt.
És ilyenkor jelenik meg az igazi ellenfél.
Nem a stopperóra.
Nem a többi futó.
Nem a táv.
Hanem az a kis hang a fejedben.
Az, amelyik elkezd alkudozni.
„Ma nem muszáj végigcsinálni.”
„Majd legközelebb.”
„Ez most úgysem sikerül.”
„Senki sem fogja megtudni, ha kiszállsz.”
A maraton valójában nem a lábak sportja.
A maraton a döntéseké.
Újra és újra meghozott apró döntéseké.
Még egy lépés.
Még egy kilométer.
Még egy emelkedő.
Még egy frissítőpont.
Nem azért, mert könnyű.
Hanem azért, mert eldöntötted.
Sokszor kérdezik tőlem, mi a titka a hosszú távoknak.
Az Everest Alaptábor felé vezető útnak.
Egy 70-80 kilométeres teljesítménytúrának.
A Kinizsi Száznak.
Egy ultrafutásnak.
Nincs titok.
A legtöbb alkalommal nem érzem magam különösen erősnek.
Nem érzem magam különösen tehetségesnek sem.
Csak megyek tovább.
Csak csinálom.
Pont úgy, mint mindenki más, aki célba ér.
Lépésről lépésre.
A célba érők és a feladók között sokszor nem az a különbség, hogy az egyik jobb.
Hanem az, hogy az egyik még tett egy lépést, amikor már nem volt kedve.
Aztán még egyet.
És még egyet.
Az életben is ugyanez történik.
Nem a legtehetségesebb emberek jutnak mindig a legtovább.
Hanem azok, akik hajlandóak újra felállni egy kudarc után.
Akik egy rossz nap után is folytatják.
Akik akkor is mennek tovább, amikor a siker még sehol sincs a láthatáron.
A maraton ezért több mint futás.
Tükör.
Megmutatja, kik vagyunk akkor, amikor elfogy a lendület, a lelkesedés és a kényelem.
Mert amikor már semmi sem marad, csak a következő lépés, akkor derül ki, hogy valóban mennyire akarjuk elérni a célt.
És talán ezért igaz a mondat.
Nem azért, mert a tehetség nem számít.
Hanem azért, mert a végén szinte mindig az győz, aki nem áll meg.
Aki nem fordul vissza.
Aki nem adja fel.
Aki egyszerűen csak megy tovább az úton.
Mint a farkas az erdőben.
Csendben.
Kitartóan.
Lépésről lépésre.
🐺



