Július 1-jén elindulok.
Ha minden a tervek szerint alakul, akkor a következő 55 napban végigjárom Magyarország teljes Országos Kékkörét.
A jelenlegi útvonal hossza nagyjából 2 583 kilométer.
Ez a három nagy kéktúra – az Országos Kéktúra, a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúra és az Alföldi Kéktúra – egyetlen összefüggő rendszerben.
A célom az, hogy ezt a távot 55 nap alatt teljesítsem.
Ez napi átlagban közel 47 kilométert jelent.
Másképpen fogalmazva: minden egyes nap egy maratont és még öt kilométert.
Nem egyszer.
Nem egy hétvégén.
Hanem ötvenöt egymást követő napon.
Ez várhatóan napi 10-12 óra gyaloglást jelent majd.
Reggeltől estig.
Hegyen-völgyön, erdőkön és mezőkön át.
Tűző napsütésben, nyári hőségben, zivatarban, szélben, porban és sárban.
Júliusban és augusztusban
Magyarország nem arról híres, hogy kímélné a vándort.
A fizikai kihívás azonban csak az egyik része a történetnek.
A másik legalább ennyire nehéz.
Több mint másfél hónapig nem fogok hazajönni.
Ötvenöt napon keresztül az út lesz az otthonom.
Nem lesznek megszokott esték.
Nem lesz saját ágy.
Nem lesznek a mindennapi rutinok
Nem lesz ott mellettem a családom.
Nem fogom megsimogatni a kutyáimat.
Nem tudok majd csak úgy hazaugrani egy nehéz nap után.
Sokan azt gondolják, hogy az ilyen vállalkozások legnagyobb kihívása az izmokban, az ízületekben vagy a kilométerek számában rejlik.
Szerintem nem.
A legnehezebb pillanatok általában fejben érkeznek.
Amikor fáradt vagy.
Amikor egyedül vagy.
Amikor még száz kilométerek vannak előtted.
Amikor esik az eső.
Amikor negyven fok van.
Amikor minden porcikád azt kérdezi:
„Miért is csinálod ezt?”
És ilyenkor nem az erős lábak visznek tovább.
Hanem az erős szándék.
A Kékkör számomra nem pusztán egy rekordkísérlet.
Sokkal inkább egy utazás.
Találkozás Magyarországgal.
Találkozás emberekkel.
És találkozás önmagammal.
Mert a hosszú utaknak van egy különös tulajdonságuk.
Lassan lehántanak rólunk mindent, ami felesleges.
A szerepeket.
A zajt.
A kifogásokat.
A kényelmet.
Az önáltatást.
A végén csak az ember marad.
És az út.
Van azonban még valami, ami miatt ez az egész különösen fontos számomra.
Egyszer már elindultam ezen az úton.
És egyszer már meg kellett állnom.
Tavaly nyáron a Kékkör körülbelül negyvenegy százalékáig jutottam el, mielőtt véget ért a kísérlet.
Sokan ezt kudarcnak neveznék.
Én nem.
Mert az út nem attól ér véget, hogy megállunk rajta.
Az út akkor ér véget, amikor már nem vagyunk hajlandóak újra elindulni.
Engem pedig azóta is hív.
Ott maradt bennem minden kihagyott kilométer.
Minden még be nem járt ösvény.
Minden napfelkelte, amelyet akkor nem láthattam meg.
Minden pecsét, amely még nem került a füzetekbe.
Vannak történetek, amelyeket nem lehet félbehagyni.
Vannak hegyek, amelyek visszahívnak.
És vannak utak, amelyek addig kopogtatnak az ember lelkén, amíg újra vállára nem veszi a hátizsákját.
Számomra a Kékkör ilyen.
Július 1-jén ezért nem egyszerűen egy rekordkísérlet indul.
Hanem egy régi történet folytatódik.
Hogy sikerül-e?
Nem tudom.
Az út mindig tartogat meglepetéseket.
De egy dolgot biztosan tudok.
Július 1-jén ott fogok állni a rajtnál.
És megteszem az első lépést.
Aztán a másodikat.
Majd a harmadikat.
És addig megyek, ameddig az út engedi.
A többit pedig majd megírjuk együtt.
Lépésről lépésre.
Az Út Magányos Farkasa
🐺
