🖲 Tapolca ➡️ Szent György-hegy ➡️ Szigliget ➡️ Badacsonytördemic ➡️ Badacsony ➡️ Káptalantóti ➡️ Csobánc ➡️ Szenbékkála
📆2025.06.26.
🚶: 42 km
⛰⬆️: 1.107 m
⛰⬇️: 1.059 m
⏰: 10h11min
Sum: 1.064 km
%: 39,6 %
Ma 37 °C volt.
Pokoli forróság. Főleg a napon. Sajnos a nap egy jelentős részében nem volt árnyékos az út.
3 hegyre kellett felkapaszkodnom: a Szent György-hegyre, a Badacsonyra és a Csobáncra.
Kemény volt, de sikerült.
Egy év – Egy szakadás – Egy újjászületés
Ma pont egy éve. Egy éve annak a pillanatnak, amikor egy egyszerű bemelegítés közben, brazil jiu jitsu edzés előtt valami végleg megpattant. Nem csak az első keresztszalag szakadt el a térdemben, hanem valami más is: egy biztosnak hitt folytonosság, egy lendület, egy életvonal. Egy törésvonal jelent meg a testemben – és vele együtt a lelkemben is.
Egy év telt el azóta. Volt benne fájdalom, volt műtét, volt hosszú, kegyetlen rehabilitáció. Voltak napok, amikor a lábamat sem tudtam behajlítani, és voltak pillanatok, amikor azt hittem, talán már soha többé nem tudok úgy mozogni, mint régen. De valahol mélyen mindig ott volt egy hang. Halk volt, de erős. Azt súgta: „Vissza tudsz jönni. Még jobb is lehetsz, mint előtte.”
Ez a hang lett az iránytűm. Nem csak a testemet akartam helyrehozni. A lelkemet is. És talán ezért született meg bennem az elhatározás: körbejárom Magyarországot. Egy emberként, egyedül, kilométerről kilométerre. Nem csak a térdemet akarom próbára tenni. Az akaratomat is. A hitemet. Az utamat.
Ez a Kékkör nemcsak túra. Ez zarándoklat. Egyfajta rítus. Újjászületés az elcsendesedésben, az esőáztatta ösvényeken, a forró aszfalton, a fák árnyékában. Minden egyes lépés azt mondja: nem a szakadás határoz meg, hanem az, ahogyan újra összerakod magad utána.
A legtöbb ember a fájdalmat valami véglegesnek látja. Valami olyannak, ami határt szab, ami megbénít. De én mást tapasztaltam. A fájdalom tanító lett. Megmutatta, mennyi mindent magammal cipeltem, amit már rég el kellett volna engedni. Nem csak a lábam gyógyult – hanem a szemléletem is. Hogy nem kell sietni. Nem kell mindig erősnek látszani. Csak haladni kell. Napról napra. Lépésről lépésre.
És most, amikor újra futok, újra gyalogolok, újra emelkedőket mászok, nem ugyanazzal az emberi testtel teszem, mint egy éve. De főleg nem ugyanazzal a lélekkel. Ez már nem a régi „én”, hanem egy új farkas, aki túlélte a telét, és most tavasszal újra útra kel. Nem dühből, nem dacból. Hanem belső békéből. Mert tudja: ha egyszer már újra felállt, akkor bármi jöhet. Bármi.
Volt egy pillanat, amikor elestem. De most állok. És megyek. Napról napra, faluról falura, határról határra. És minden lépésem egy üzenet: a törés nem a vég. Hanem egy új kezdet lehet, ha mersz szembenézni vele.
Az én térdem már nem ugyanaz, mint egy éve volt. De én sem vagyok ugyanaz. Valami új született bennem: egy mélyebb hála az erőért, egy tisztább alázat a gyógyulásért – és egy makacsabb kitartás, mint valaha.
Mert a farkas, ha meg is sebzik, nem hátrál. Csak elvonul egy időre, hogy meggyógyítsa magát. És amikor visszatér… erősebb, mint valaha.
„A test megrepedhet, az út megszakadhat, de a lélek, ha kitart, új ösvényt tör magának a szakadékban is.
Mert az igazi erő nem abban van, hogy sosem törsz meg — hanem abban, hogy megtanulsz újra járni ott, ahol egyszer elesel.
És farkasként, csendben, makacsul, továbbindulsz.”
Az Út Magányos Farkasa
