„Ez egy éjszakai séta, mikor az utca is ásít
Fejleszegve egyik, láb után a másik.
Rejtsd el az arcod mindig, ne lássák, hogy nevetsz
Ne lássák, hogy sírsz, ne lássák, hogy szeretsz
Csak tedd amit kell, először bizonyíts magadnak
Fejleszegve használd fel, ha benned a harag nagy.”
Riddler
Van egy pont az úton, ahol már nem a kényelem számít.
Nem a taps.
Nem az, hogy ki ért egyet velem.
Hanem az igazság.
És az igazságért menni kell.
Akkor is, ha nehéz.
Akkor is, ha egyedül maradok vele.
Akkor is, ha közben darabokra szedek magadban mindent, ami addig biztosnak tűnt.
Mert az igazság nem mindig könnyű.
Sőt, legtöbbször súlya van.
És ezt a súlyt vinni kell.
Van, hogy emelt fővel indulok neki.
Tele erővel, hittel, tűzzel.
És van, hogy eljön az a pillanat… amikor le kell hajtanom a fejem és fejleszegve folytatom.
Nem azért, mert feladtam.
Hanem mert csendben kell tovább mennem.
Mert nem minden harcot kell kiabálva megvívni.
Van, amit csak lépésről lépésre lehet.
Szívből.
Makacsul.
Kitartva.
Áldozatokkal.
Van, hogy elveszítek embereket.
Van, hogy félreértenek.
Van, hogy megkérdőjeleznek.
És vannak pillanatok, amikor én magam is megkérdezem: megéri?
Ilyenkor dől el minden.
Mert ha az igazságot választom, akkor nincs visszaút a könnyebb útra.
Akkor már nem tudok úgy tenni, mintha nem látnám.
Nem tudok úgy élni, mintha nem tudnám.
És ez az igazi teher.
De ez az igazi erő is.
A magányos farkas nem azért erős, mert nem érzi a súlyt.
Hanem mert viszi.
Csendben.
Kitartóan.
Akkor is, amikor senki nem látja.
És talán nem ma.
Talán nem holnap.
De egyszer célba érek.
És akkor már nem az számít majd, hogy mennyire volt nehéz.
Hanem az, hogy nem tértem le az útról.
Megyek tovább.
Ha kell, emelt fővel.
Ha kell, fejleszegve.
De mindig az igazság felé.
🐺
