🖲 Bázakerettye ➡️ Lispeszentadorján ➡️ Lasztonya ➡️ Szentpéterfölde ➡️ Rádiháza ➡️ Zalatárnok ➡️ Kislengyel ➡️ Kustánszeg
📆2025.06.17.
🚶: 55 km
⛰⬆️: 1.076 m
⛰⬇️: 1.027 m
⏰: 12h01min
Sum: 626 km
%: 22,3%
Eltévedés az ma is volt.
Kettő.
Jó hosszú.
Plusz 7 kilométer.
Persze a rossz és hiányzó jelek miatt.
Bolt, kocsma, étterem ma sem volt útközben.
Egy sem.
De angyalok ma is voltak.
A Rózsa család, aki nagyon kedves ismerősünk, hoztak nekem vacsit a szállásomra (nagyon, nagyon finomat) és holnap előre viszik a nagy táskámat.
Hogy pihenjen a hátam kicsit.
A vállaim újra vörösek és sajognak.
És hozták az új cipőmet is, amit SOS a címükre rendeltem, mert az első pár cipő talpának a közepe teljesen elkopott és a szélei is erősen kopófélben voltak.
Így már biztos, hogy legalább 3 pár cipő kell ehhez a kihíváshoz.
Tehát ha tudtok egy jó szponzort, aki tud nekem küldeni még egy pár Hoka Speedgoat 6-os Wide 44 3/4-es cipőt, akkor ne tartsátok magatokban. 😉
Ma azon gondolkodtam, hogy van-e értelme – Ennek a gyaloglásnak vagy bármi másnak, smit teszünk
A lépéseim alatt por kavarog. Mögöttem az, ami már elmúlt, előttem az, amit még nem tudok. És valahol a kettő között vagyok én – a kérdéssel:
van-e értelme ennek az egésznek?
Van-e értelme gyalogolni hosszú heteken át? Van-e értelme sarat dagasztani, emelkedőt mászni, fájdalommal együtt lélegezni?
És ha a gyaloglásnak nincs értelme, akkor az élet más részeinek van? A munkának? A várakozásnak? A szeretetnek? A szenvedésnek?
Néha úgy tűnik, mintha az ember választ akarna találni egy kérdésre, amit nem lehet szavakkal megválaszolni.
Mintha a „miért?” mögött nem is válasz van, hanem maga a csend.
De amikor lépek egyet… aztán még egyet… és érzem, hogy élek – nem a fejemben, nem a gondolataimban, hanem mélyebben, ott, ahol a csend kezdődik – akkor egy pillanatra már nem fontos a kérdés.
Nem kell tudnom, miért.
Elég, hogy vagyok.
És talán ez az értelme.
Nem az, hogy megtaláljam a választ.
Hanem hogy megengedjem magamnak a kérdést.
Hogy elinduljak, újra és újra.
Hogy jelen legyek, amikor a nap átsüt a fák között, amikor a szél végigsimít az arcomon, amikor a lépésem ritmusa eggyé válik a szívem dobbanásával.
Van, hogy fáradtan indulok el reggel. És van, hogy estére még fáradtabban érek meg egy új helyre. A testem tiltakozik, a gondolataim kételkednek, de a lábam mindig tudja, merre van előre.
A test néha bölcsebb, mint az elme.
A lépés néha tisztábban beszél, mint a szó.
És lehet, hogy az út nem visz sehová – vagy talán pontosan oda visz, ahol mindig is lennem kellett: önmagam belső csendjéhez.
A ponthoz, ahol már nem kell kérdeznem, mert a kérdés maga is út.
A kérdés nem az, hogy van-e értelme a gyaloglásomnak.
A kérdés az, hogy tudok-e teljesen jelen lenni benne.
Tudok-e figyelni, hallgatni, nem rohanni el önmagam mellett?
Mert lehet, hogy az út nem a célhoz vezet – hanem a jelenhez.
„Nem az számít, hogy milyen messzire mész.
Az számít, hogy közben hazaérsz-e önmagadhoz.”
(Ismeretlen szerző)
