🖲 Kustánszeg ➡️ Zalalövő ➡️ Csöde ➡️ Pusztaszentpéter ➡️ Szentgyörgyvölgy ➡️ Magyarszombatfa
📆2025.06.18.
🚶: 48 km
⛰⬆️: 656 m
⛰⬇️: 633 m
⏰: 10h54min
Sum: 674 km
%: 24,42%
Ma nem volt eltévedés.
Végre.
Mondjuk, letöltöttem (végre) egy appot a telefonomra és a jem egyértelmű elágazásoknál ránézek.
És kocsma is volt. Nem is akármilyen nevű: Sárkanyitató. Hiszen Szentgyörgyvölgyön van ez a nevezetes szomjoltó.
Juhejj! Ezt is megértem.
Az idő nem múlik – csak bennem alakul
Az út poros. Néha sáros. Néha olyan, mintha el akarna nyelni. De valójában nem az út változik – hanem az, aki lépked rajta.
Sokan kérdezik, mennyit megyek naponta. Hány kilométert. Hány órát. Hány nap van még hátra. Mintha a számok majd megmutatnák, mit érek el. De én nem tudok erre mindig válaszolni. Mert ha egy dolgot megtanultam ezen az úton, az ez:
Az idő nem múlik. Csak bennem alakul.
Reggel elindulok. A nap még alacsonyan jár, a madarak is álmosak. Pár lépés után már nem tudom, mennyi az idő. Csak azt érzem, ahogy a testem újra és újra beáll a ritmusba. Lépés – lélegzet – gondolat – lépés. A világ eltűnik mögöttem, és nem rohanok előre. Mert itt az idő nem vonal. Nem homokóra. Hanem egyfajta állapot. Egy belső táj.
Van, hogy három óra telik el, észrevétlenül. Máskor tíz perc is súlyos, mint a hátizsákom. És mégis… nem az a fontos, mennyi idő telt el, hanem az, ki lettem közben. A mozgásban nem csak a testem halad – hanem az életem is.
A régi életben, ott a városban, állandóan rohantam. Percekhez igazítottam a létem. Most a lépésekhez igazítom a csendet. És a csend megtanít hallani – nem a külvilágot, hanem önmagamat.
A Kékkörön már nem az számít, hány óra van. Csak az, hogy hány lépést tettem meg magam felé. És ezt az órák nem tudják mérni. Ezt csak a szív tudja. A fáradt lábak. Az izzadt hát. Az elcsendesült gondolatok.
Néha megállok egy bokor mellett, egy árnyékban, vagy egy kilátásnál, ahol a szem ellát a horizontig. Nem azért, mert fáradt vagyok – hanem mert emlékeztetnem kell magam: nem az idő halad. Én vagyok az, aki alakul. Aki átlényegül. Aki újra összerakja magát minden megtett méter után.
A legnagyobb változások nem akkor történnek, amikor történik valami. Hanem amikor semmi sem történik. Csak mész. Csak lépsz. És mégis, belül minden megmozdul. Egy emlék, egy gondolat, egy elengedett teher. Mert a gyaloglás: szelíd forradalom. Lábujjhegyen jön, mégis felforgat benned mindent.
Az idő nem kérdez. Nem sürget. Csak van. És én döntöm el, mit kezdek vele.
Mert minden lépés egy választás. Hogy a múltat cipeljük, vagy a jelenben élünk. Hogy számoljuk az órákat, vagy megéljük a pillanatokat. Hogy menekülünk, vagy haladunk.
És ma úgy döntöttem: nem nézem az órát. Csak lépek. Belül.
„Az idő nem arra való, hogy megmondja, mikor érsz oda.
Hanem arra, hogy útközben megtaláld önmagad.”
(zen mondás)
