🖲 Zalakaros ➡️ Öröm-hegy ➡️ Palin ➡️ Homokkomárom ➡️ Valkonya ➡️ Kistolmács ➡️ Bázakerettye
📆2025.06.16.
🚶: 63 km
⛰⬆️: 1.403 m
⛰⬇️: 1.371 m
⏰: 15h01min
Sum: 571 km
%: 20,4%
Mai mérleg:
- 5 eltévedés
- 5 zápor
- 1 elesés
- 2 Őrangyal
Ma sem volt se étterem, se bolt, se kocsma nyitva az útvonal teljes hosszán. Sem élelmet, sem folyadékot nem lehetett venni sehol sem.
A Homokkomárom melletti Nyolc Boldogság Apáca rendházból kijövő hölgytől kértem a második vagy harmadik zápor alatt, hogy töltse meg a kiürült kulacsaimat. Ő behívott a rendház udvarára, menedékkel és kávéval kínált.
Bázakerettyére és a szállásomra nagyon későn értem be. Vacsorázni már itt a faluban sem tudtam. Úgy nézett ki, hogy éhesen fekszem le. A háztulajdonos hölgy itthagyott nekem kettő zsemlét és vajat (nemtudva róla, hogy nem fogok tudni enni). Nem sok, de a semminél több. Így nem korgó gyomorral fekszem le ez a nehéz nap után.
Ezért írtam, hogy két Őrangyallal találkoztam ma.
Az eső próbája – Ma az eső tanított
Nem egyszerűen eláztam – átitatódott minden réteg, ami védelmet ígért. A ruha, a cipő, a gondolataim. A szél belekapott a hátizsákba, mintha le akarná szakítani rólam a terhemet – de az enyém, hát vittem tovább. A sár pedig minden lépésemre válaszként cuppant, tapadt, húzott lefelé. Minden méter egy döntés volt. Minden döntés egy kérdés: valóban tovább akarsz menni?
És én mentem.
Mert ez az út nem csak napos hegytetőkön vezet. A küzdelem nem csak a térképen látható szintemelkedésekben rejlik. Hanem a hideg vízben, ami becsorog a gallér alá. A sárban, ami a talp alá ragad. Az ázott fában, ami nem ad már árnyékot, csak nedves emléket egy másik napról.
A természet ma nem volt barátságos. De igaz volt. Nem álcázta magát. Nem kért bocsánatot. Csak tette a dolgát, és rám bízta, hogy mit kezdek vele.
És én is tettem a dolgom.
Néha úgy éreztem, minden összeesküdött ellenem. A cipőm elnehezült, a testem reszketett, a gondolataim elkomorultak. Volt egy pillanat, amikor megálltam egy facsonknál, a víz csorgott a homlokomról a szemembe – és csak néztem a semmit. Hallgattam a szél zúgását, az eső monoton dobolását. És akkor megértettem valamit.
Nem kell mindig jól lenni. Nem kell mindig erősnek tűnni. El lehet fáradni. Lehet kicsit megrogyni. Mert az erő nem abban van, hogy mindig mosolygunk, hanem abban, hogy nem fordulunk vissza.
Ez az út nem kérdezi, hogy milyen napod van. Csak azt: jössz tovább, vagy nem?
És én jövök.
Mert nem csak a napos napokért vagyok itt. Hanem az esőért is. A fáradtságért. A belső harcért. Hogy amikor leülepszik a sár a cipőn, leülepedjen bennem is valami. A csend. A belátás. Az elfogadás.
Mert farkas nem csak akkor vagyok, amikor könnyű futni. Hanem akkor is, amikor vizes az ösvény és vicsorog az ég. És ma vicsorgott. Én pedig visszanéztem és vicsorogtam én is.
És mentem tovább.
„Nem az számít, milyen vihar tombol odakint, hanem az, hogy benned csend van-e.”
Ismeretlen szerző
