Lesznek napok, amikor az ösvény végtelennek tűnik majd. A fák hallgatnak, a szél sem ad választ. Csak én leszek, a hátamon a világ súlyával, és az út, ami hol barátságos, hol szinte ellenséges lesz.
De én megyek majd. Mert mennem kell.
Nem a cél fog érdekel. Nem az, hogy egyszer majd elmondhatom: végigjártam a Kékkört. Sokkal inkább az, amit közben találok meg – magamból. Minden kanyarban, minden felfelé kapaszkodó lépésben, minden csendben, amit csak az erdő és a saját lélegzetem tölt meg.
Úgy járom majd ezt az utat, ahogy a magányos farkas járja az övét. Nem azért, mert nem tudnék másokkal menni. Hanem mert vannak utak, amelyeket egyedül kell végigjárni. Vannak kérdések, amelyeket nem lehet közösen megválaszolni. És van egyfajta szabadság, ami csak a magányban nyílik meg igazán.
Néha fájni fog. Nemcsak a lábam, a vállam vagy a gerincem. Hanem az, hogy nincs, akivel abban a pillanatban megosszam azt a pillanatot. De akkor emlékeztetem majd magam: nem az a dolgom, hogy könnyű legyen. Hanem az, hogy menjek tovább. Hogy ne álljak meg. Hogy ne adjam fel.
A farkas nem azért megy, mert biztos a dolgában. Hanem mert érzi, hogy az út viszi előre. Nem a fejével dönt, hanem a szívével. És én is így teszek majd. Minden lépéssel tisztábban fogom hallani azt a belső hangot, amit a város zajában sosem tudok igazán meghallani.
Itt, ebben a csendben, az út mentén, valami meg fog tisztulni. Nem válaszokat keresek majd, csak jelen leszek. És ebben a jelenlétben találom majd meg azt, amit mindig is kerestem.
Nem rohanok. De nem is állok meg. Ez az én utam. És végigjárom.
„Aki az utat járja, az maga is úttá válik.” – Zen közmondás
