Ma csak öt kilométert futottam. A „csak” ott motoszkál a mondatban, mintha mentegetőznék, mintha szégyenkezve tenném hozzá: nem volt több, ennyire futotta. De tényleg – mire elég öt kilométer?
Egyeseknek egy fárasztó nap lezárása, másoknak csak a bemelegítés. Nekem ma egy csendes, meditatív pillanat volt két világ között: a hétköznapi rohanás és a holnapután induló Kékkör között. A futás ma nem a teljesítményről szólt, hanem a visszavonulásról. A test egy lépéssel már a hosszú útra készül, miközben a lélek még a küszöbön időzik.
Ahogy futottam, egy farkas képe jelent meg előttem. A belső farkasé, akiről gyakran beszélnek legendákban – az ösztönlény, aki figyel, aki vár, aki nem pazarolja az erejét. Nem rohan, amikor nem kell. Ő tudja, mikor kell lesni, mikor kell ugrani – és mikor kell nyugodtan lélegezni, míg a világ viharzik körülötte.
A mai öt kilométer nem kevés volt. Pont annyi, amennyi kellett. Egy farkas sem szalad fölöslegesen. Csak az ember hajlamos azt hinni, hogy a nyugalom hiány, hogy a rövidség értéktelen, hogy a csend az üresség jele.
De aki hallgat, az figyel. És aki figyel, az él. Ma öt kilométeren keresztül figyeltem – magamra, az útra, a holnapután közeledő hegyekre. Ma nem küzdöttem, nem hajszoltam – ma csak voltam. És ez talán a legnehezebb dolog.
„A belső béke nem a világ csendje, hanem a viharban megtartott egyensúly.”
Ismeretlen
