Van valami mélyen emberi abban, amikor valaki úgy dönt, hogy elindul. Nem csupán egy sima túrán, nem csak egy hosszútávú túrán, hanem egy belső úton is. Egy olyan ösvényen, amit nem jelölnek kék sávok, nem térképeznek fel GPS-koordináták, és amelyet mégis minden lépésünk formál.
Amikor a Kékkörös „Nulláról a Végtelenbe” projekt gondolata megszületett bennem, tudtam, hogy ez több lesz, mint sport, több, mint teljesítmény. Ez egyfajta belső zarándoklat, ahol minden kilométer önmagam újraértelmezése, minden esőáztatta ösvény, minden nehéz emelkedő emlékeztet arra: élni nem azt jelenti, hogy pusztán létezünk, hanem hogy vállaljuk a fájdalmat is egy olyan célért, amit igazán fontosnak tartunk.
Egy történet viszont újra és újra visszatér bennem, mikor úton vagyok. Egy fiatal kanadai fiúé, akinek az álma túlmutatott saját testének korlátain. Túlmutat mindenen, amit teljesítményben és kitartásban el tudok képzelni. Ő Terry Fox, akinek a neve Kanadában a remény szinonimája lett. 1977-ben csak 19 éves volt, amikor egy közlekedési balesetben elszenvedett térdsérülést kivizsgáltak nála és kiderült, hogy csontdaganata van. Hogy megállítsák a rák terjedését, amputálni kellett térd felett a jobb lábát. Elvesztette szinte az egész lábát. De a hitét sohasem. Egy műlábbal elkezdett készülni egy teljes maraton lefutására. Minden futása közben az első 20 percben igen nagy fájdalmai voltak, de rájött, hogy 20 perc utána a fájdalom mindig enyhül vagy teljesen eltűnik. 14 hónap felkészülés után le is futott egy maratont. De itt nem állt meg. Végtelen akaraterővel kezdett neki annak, amit ő a Marathon of Hope-nak nevezett („A Remény Maratonja”): egy futásnak Kanada keleti partjától a nyugatiig, hogy pénzt gyűjtsön a rák kézelésének a kutatására, és hogy megmutassa: a test törékenysége nem akadálya a lélek erejének. Az volt a terve, hogy 7.924 km fut, minden nap egy teljes maratont.
Hogyan nézett ki az, amikor ő futott?
Milyen lelki-testi erő kellett hozzá? Milyen fájdalomtűrés és kitartás?
Ezt nagyon nehéz elképzelni és leírni is.
Nézz rá erre a videóra:
Terry Fox – Anything’s possible
Ez 1980-ban történt. Negyvenöt éve. És ez a történet azóta is visszhangzik a kitartás és emberfeletti teljesítmény örök csarnokában.
Terry 143 nap alatt 5.373 kilométert futott. Napi egy maratont. Minden nap. Még akkor is, amikor az idő rossz volt. Amikor fájt. Amikor senki nem tapsolt az út szélén.
A célja az volt, hogy összegyűjtsön 1 millió kanadai dollárt.
Végül 23,4 millió gyűlt össze. És azóta a nevére létrehozott alapítvány már több mint 800 millió dollárt gyűjtött a rákkutatás segítésére.
Sajnos nem tudta befejezni a futást, nagyjából a táv 2/3-ig, 5.373 kilométerig jutott, amikor hirtelen erős légszomj tört rá és rosszul lett. Bevitték a kórházba és kiderült, hogy áttét képződött a tüdején. Abba kellett hagynia a futást és a következő évben, 1981-ben meg is halt.
Alig volt 23 éves.
Mégis többet élt, mint sok olyan ember, aki korban az ő éveinek a többszörösét megéri.
De amit elindított, örök. Azóta emberek milliói futnak évente a világ minden pontján a Terry Fox Run-on, milliók gyűjtenek adományokat, és viszik tovább, amit ő elindított: a hitet abban, hogy az ember többre képes, mint hinné.
Nincs jogom magamat Terry Fox-hoz hasonlítani. Amit ő tett, az emberfeletti. De ha van valami közös bennünk – és benned, aki most olvasod –, az az, hogy nem hagyjuk, hogy a kétség, a félelem vagy a fájdalom határozza meg, kik vagyunk. Hanem az, ahogy haladunk. Ahogy újra és újra felállunk. Ahogy nem adjuk fel. Sohasem.
A Kékkörös „Nulláról a Végtelenbe” projekt nem a kilométerekről szól. Hanem azokról a pillanatokról, amikor csend van az erdőben, csak a szívdobbanásom hallatszik majd, és érzem: élek. Igazán. Minden lépéssel közelebb ahhoz az önmagadhoz, aki képes hinni. Magában, másokban, és abban, hogy a világ még lehet jobb.
Ez az út azonban nem csak rólam szól. Útközben egy másik, nagyon is valóságos célt hordozok: adományokat gyűjtök a Gift of Life program számára, amely életmentő szívműtéteket biztosít szívrendellenességgel született gyermekeknek. Az ő reményük nem kilométerekben mérhető – hanem dobbanásról dobbanásra. És minden támogatás közelebb visz egy újabb gyermek szívveréséhez.
Ha úgy érzed, te is szeretnél részese lenni ennek a reményláncnak, itt tudsz csatlakozni:
👉 Gift of Life – Kékkör
Neked semmiség.
Nekik lehet, hogy az élet.
Terry Fox mondta egyszer:
„Szeretném, ha az emberek nem úgy emlékeznének rám, mint arra a srácra, akinek amputálták a lábát. Azt szeretném, ha úgy emlékeznének rám, mint arra, aki nem adta fel.”
Én sem adom fel. Te se add fel. Menjünk együtt. Nulláról – a végtelenbe.
