Ma különleges nap volt.
Ma a fiammal jártam be a Spartacus-ösvényt a Visegrádi-hegységben. És ez azért különleges, mert ő nem szokott velem túrázni. Ez most mégis más volt: ketten együtt, apaként és fiaként, farkasokként egy ösvényen.
A Spartacus-út nem egy könnyű séta: sziklás peremeken, gyökerekkel szabdalt keskeny ösvényeken, patakátkeléseken vezet. Olyan helyeken, ahol egy rossz lépés is számít. És mi ketten ma végig ott voltunk egymás mellett. Ez a 13 kilométer tele volt közös élménnyel.
És hogy teljes legyen a farkasfalka, velünk tartott a kis Maya is, a 3,5 kilós Yorkie kutyusunk. Nehéz elhinni, de ő is végigcsinálta velünk a teljes távot: apró lábai szaladtak a kövek, gyökerek, sziklák között, mintha semmi sem lenne akadály. Kicsi testben nagy szív – igazi kis farkaslány, aki méltó társként kísért minket az úton.
Az erdőben hol csöndben haladtunk, csak a cipők dobbanását és Maya kis tappancsainak ritmusát hallani a talajon, hol beszélgettünk régi és új dolgokról. A kilátópontnál együtt álltunk meg, és néztük a Dunát, amely a fényben csillogott alattunk. Mintha az idő is lassabban telt volna: nem siettünk, nem akartunk túl lenni rajta. Inkább hagytuk, hogy minden pillanat beégjen az emlékeinkbe.
Amikor elindultunk, bennem volt a kérdés: vajon bírja majd, vajon lesz-e kedve hozzá, vajon nem unja el? A végére azonban nemcsak bírta, hanem láttam a szemében, hogy élvezte is. És én talán ennek örültem a legjobban. Mert számomra a túrázás sokszor a farkas magányos útja. De ma nem. Ma ketten jártuk, két farkas, apa és fia – mellettünk egy apró, de bátor farkaskölyökkel, Mayával.
Ez a 13 kilométer így lett több, mint egy kirándulás. Ez lett egy közös történet, amit magunkkal viszünk, és amihez bármikor vissza tudunk nyúlni. Mert az út nem mindig arról szól, hogy milyen hosszú volt, hanem arról, hogy kivel jártad be. 🐺
