„Vannak, akik medencét akarnak az otthonukban, míg akiknek van, azok alig használják.
Azok, akik elvesztették egy szerettüket, mélyen hiányolják őket, míg mások, akik közel tartják őket, gyakran panaszkodnak rájuk.
Akinek nincs párja, az vágyik rá, akinek viszont van, az néha nem becsüli meg.
Aki éhes, mindent megadna egy tányér ételért, míg akinek bőven van, az az ízére panaszkodik.
Akinek nincs autója, az álmodozik róla, míg akinek van, az mindig egy jobbat keres.
A kulcs az, hogy hálásak legyünk, hogy ne azt nézzük, hogy mink nincs, és megértsük, hogy valahol valaki mindent megadna azért, amink már van, és amit nem értékelünk.”
Hiroyuki Sanada
Ez az idézet a mindennapok egyik legnagyobb csapdájára világít rá: a hiány illúziójára. Hajlamosak vagyunk mindig a másik oldalt figyelni, azt, ami még nincs meg, és közben észrevétlenül elfelejtjük értékelni azt, ami már ott van az életünkben. Így válik a bőségben élő ember panaszkodóvá, a kapcsolatban lévő elégedetlenné, a biztonságban élő pedig folyton vágyakozóvá. A hiány érzése nem a külső körülményekből fakad, hanem abból, ahogyan tekintünk rájuk.
A hála ereje abban rejlik, hogy megtanít más szemmel nézni a világra. Ha ránézünk egy pohár vízre, dönthetünk úgy, hogy azt látjuk: „csak félig van tele”, vagy úgy, hogy „még félig tele van”. Ugyanez érvényes az életünkre is. Ha a figyelmünket állandóan a hiányra szegezzük, sosem fogunk betelni, hiszen mindig lesz valami, amit mások birtokolnak, és mi még nem. Ha azonban észrevesszük a meglévőt – egy barát mosolyát, a reggeli napfényt, a testünk működését, a meleg ételt az asztalon –, akkor a hiány érzése oldódni kezd.
A hálás ember másképp járja az útját. Ő az, aki a kicsiben is meglátja a nagyot, aki nem akkor érzi magát gazdagnak, amikor minden álma teljesül, hanem már akkor, amikor képes felismerni: sok mindene van, amire valaki más csak áhítozik. A hálában benne rejlik a béke, mert megszünteti az összehasonlítgatást, és helyette a jelen pillanat értékét emeli ki.
Ezért van az, hogy a hála gyakorlása nem pusztán szép gesztus, hanem életformáló erő. Mindennap tehetünk egy apró lépést érte: felsorolhatunk három dolgot, amiért aznap hálásak vagyunk. Ha kitartóan tesszük, idővel megváltozik a látásmódunk, és rájövünk, hogy nem is a dolgok tesznek boldoggá, hanem az, ahogyan megtanuljuk értékelni őket.
Amikor hálásak vagyunk, a világ színei élénkebbé válnak. Nemcsak a nagy dolgokat kezdjük értékelni, hanem a legegyszerűbbeket is: egy nyugodt pillanatot, egy madárdalos reggelt, egy ölelést vagy egy korty tiszta vizet. És minél inkább meg tudjuk látni ezeket az apró csodákat, annál inkább felfedezzük, hogy az élet lényege nem a „több” megszerzésében, hanem a „most” megélésében rejlik.
A hálát gyakorló ember nem csupán boldogabb, hanem szabadabb is. Szabad attól a hajszától, amit a társadalom diktál: hogy mindig nagyobb, jobb, gyorsabb kell. Ő már tudja, hogy a valódi gazdagság nem az anyagiak mennyiségében, hanem a szív békéjében és a lélek nyugalmában rejlik. És ez olyasmi, amit senki el nem vehet tőlünk – csak mi magunk, ha elfelejtjük, mennyi mindenünk van már most is.
A hála nem azt adja meg, amit hiányolunk, hanem láthatóvá teszi, hogy mennyire gazdagok vagyunk már most is.
