0 II ♾️
Miért éppen a „Nulláról a Végtelenbe” (Zero to Infinity) nevet kapta a Kék Kör projektem?
A válasz valójában sokkal mélyebb annál, mint hogy jól hangzik, vagy hogy egy rekordkísérlethez illő elnevezést kerestem volna. Ez a név az elmúlt évek történetéről szól. Egy olyan történetről, amelyben voltak nagy álmok, fájdalmas visszaesések, bizonytalanságok, és volt egy pont, amikor tényleg úgy éreztem, hogy mindent elölről kell kezdenem.
Nem véletlenül éppen ma osztom meg ezt az írást. Pontosan két évvel ezelőtt, ezen a napon történt az a baleset, amely alapjaiban változtatta meg az életemet. Egy brazil jiu-jitsu edzés közben elszakadt az elülső keresztszalagom a jobb térdemben. Akkor még nem sejtettem, hogy ez a néhány másodperc milyen hosszú utazás kezdetét jelenti majd. Két év telt el azóta. Két év fájdalommal, rehabilitációval, bizonytalansággal, újrakezdéssel, és rengeteg apró győzelemmel. Talán éppen ezért érzem úgy, hogy nincs alkalmasabb nap arra, hogy elmondjam, mit jelent számomra a Nulláról a Végtelenbe. Mert ez a történet valójában azon a napon kezdődött.
Két évvel ezelőtt, amikor elszakadt a térdszalagom, egyik pillanatról a másikra megváltozott minden. Az a láb, amelyik addig végigvitt a Caminókon, a extra hosszú teljesítménytúrákon, Himalája ösvényein Nepálban és felvitt az Island Peak 6 189 méteres csúcsára, hirtelen bizonytalanná vált. Jött a műtét, a rehabilitáció, a gyógytorna, a türelem és azok a hosszú hónapok, amikor az ember újra és újra felteszi magának a kérdést: vajon visszakaphatja-e még valaha azt, ami korábban természetes volt számára?
Őszintén? Nem, a térdem nem lett ugyanolyan, mint előtte volt. Vannak napok, amikor érzem. Vannak pillanatok, amikor fáj. Vannak helyzetek, amikor emlékeztet arra, hogy egyszer már megtörtént a baj. De az évek során megértettem, hogy talán nem is az a feladat, hogy minden ugyanolyan legyen, mint régen. Nem a múlt visszaszerzése a cél, hanem az, hogy abból építsek valami újat.
Ezért kezdtem el újra dolgozni. Először csak apró lépésekkel. Néhány méterrel. Aztán néhány kilométerrel. Egy tízezer lépéses nappal. Egy félmaratonnal. Egy teljesítménytúrával. Minden egyes edzés, minden egyes megtett kilométer egy újabb tégla volt abban az építkezésben, amelynek a végén nem a régi önmagamat szeretném visszakapni, hanem egy erősebb, türelmesebb és talán bölcsebb embert szeretnék látni.
A fájdalom néha ma is ott van. Nem mindig, de időnként emlékeztet arra, hogy az emberi test nem felejt. Én pedig megtanultam együtt élni vele. Nem harcolok ellene, nem panaszkodom miatta. Egyszerűen elfogadom, és megyek tovább. Mert vannak helyzetek az életben, amikor az ember már nem azért folytatja az utat, mert minden tökéletes, hanem azért, mert a cél fontosabb, mint a kényelme.
Így született meg a Zero to Infinity gondolata. Mert a nulla számomra nem a vereséget jelenti, hanem az újrakezdés lehetőségét. Azt a pontot, ahonnan újra fel lehet építeni mindent. A végtelen pedig nem a 2 597 kilométert jelenti, és nem is egy rekordot. A végtelen számomra az emberben rejlő lehetőségeket jelenti. Azt a képességet, hogy képesek vagyunk többször is felállni, újrakezdeni, és újra hinni önmagunkban.
A Kékkör ezért sokkal több számomra, mint egy hosszú túra. Ez az út annak a bizonyítéka, hogy a kudarcok nem feltétlenül lezárnak egy történetet. Néha éppen egy új fejezet kezdetét jelentik. Két évvel ezelőtt a nullán álltam. Most pedig újra elindulok, mert végre megtanultam, hogy az ember igazi határai sokkal messzebb vannak annál, mint amit elsőre gondolna.
Mert minden végtelen történet egyetlen lépéssel kezdődik.
A magányos farkas sem attól válik legendává, hogy soha nem sebesül meg. Attól válik azzá, hogy a sebeit magával hordozva is újra feláll, és továbbindul az erdő végtelenje felé.
🐺
