„Nincs hová menned, csak ide.”
zen mondás
Furcsa mondat ez egy olyan ember számára, aki szeret úton lenni. Talán nekem különösen az. Életemben rengetegszer indultam el azért, hogy eljussak valahová. Santiago de Compostelába, egy hegy tetejére, egy túra végére, vagy egyszerűen csak a következő napi szállásig. Az ember ilyenkor pontosan tudja, honnan indul és hová szeretne megérkezni. Van térképe, útvonala, kilométerszáma, célja. Mégis azt vettem észre, hogy minél hosszabb egy út, annál kevésbé ezek számítanak. Egy idő után valami egészen más történik. Már nem az jár a fejedben, hogy honnan jöttél, és még az sem, hogy hová tartasz. Egyszerűen ott vagy azon a helyen, ahol éppen jársz.
Talán ezért érint meg ennyire ez a nagyon egyszerű zen mondás: nincs hová menned, csak ide. Mert valójában egész életünkben máshová akarunk eljutni. A következő hétre, a következő évre, egy jobb munkahelyre, egy nyugodtabb életbe, egy olyan állapotba, ahol majd végre minden rendben lesz. Folyamatosan azt mondjuk magunknak, hogy „majd ha”. Majd ha ezt megoldottam. Majd ha ezen túl vagyok. Majd ha több időm lesz. Majd ha sikerül elérnem azt, amit kitűztem magam elé. Csakhogy miközben a „majd”-ra várunk, könnyen megfeledkezünk arról az egyetlen helyről, ahol valóban történik velünk valami: arról, ami éppen most van.
A hosszú út nekem ezt sokszor egészen kegyetlen egyszerűséggel tanította meg. Lehet előtted még ötven kilométer, de azt az ötven kilométert nem tudod most megtenni. A következő tízet sem. Még a következő egyet sem. Egyetlen lépést tudsz megtenni. Azt, amelyik éppen következik. És amikor az megvan, akkor jöhet egy újabb. Volt olyan napom, amikor ha reggel arra gondoltam volna, mi vár rám estig, talán sokkal nehezebb lett volna elindulni. De nem kellett estig eljutnom. Csak addig a fáig. A következő kanyarig. A következő településig. Néha pedig tényleg csak a következő lépésig.
Azt hiszem, ezért tud számomra a gyaloglás meditációvá válni. Nem azért, mert közben valamilyen különleges spirituális állapotba kerülök. Sokszor éppen ellenkezőleg. Elfáradok, fáj valamim, melegem van, éhes vagyok, elegem van az egészből. De ha elég sokáig mész, előbb-utóbb elfárad az a hang is a fejedben, amelyik állandóan kommentál mindent. Akkor egyszer csak marad az út, a lábad alatt a talaj, a levegő, a szél, az eső, a saját lélegzeted és a következő lépés. Nincs ebben semmi misztikus. Talán éppen ezért olyan igaz.
Persze mindez nem azt jelenti, hogy ne legyenek céljaink. Nekem is vannak, talán néha őrültnek tűnő céljaim is. Szeretek valamit kitűzni magam elé, készülni rá, elindulni érte, és megnézni, meddig tudok eljutni. A zen számomra soha nem azt jelentette, hogy ne akarjunk semmit, vagy üljünk ölbe tett kézzel, mert úgyis mindegy. Sokkal inkább azt, hogy miközben valami felé tartunk, ne veszítsük el azt, ami közben történik. Mert a célban csak néhány percet töltünk. Az út viszont lehet napok, hetek, évek vagy akár egy egész élet.
Sokszor írtam már azt, hogy amikor úton vagyok, valójában végig hazafelé gyaloglok. Ma talán egy kicsit másképpen fogalmaznám: lehet, hogy végig otthon vagyunk, csak ezt nem mindig vesszük észre. Keressük azt a helyet, ahol majd béke lesz, ahol végre megérkezünk, ahol minden a helyére kerül. Pedig lehet, hogy nincs ilyen különleges hely. Van ez a reggel. Ez az ember mellettünk. Ez a lélegzet. Ez a lépés. Ez a pillanat.
Talán egész életünkben azt próbáljuk kitalálni, hová kellene megérkeznünk. Aztán egyszer, talán egy hosszú út közepén, rájövünk, hogy a kérdés kezdettől fogva rossz volt. Nem az a fontos, hogy hová kell még eljutnunk, hanem hogy észrevesszük-e végre azt a helyet, ahol már most is vagyunk.
Nincs hová menned, csak ide.
🐺
