Ma a farkas megint úton volt. 🐺
A Mátra nem adta könnyen magát ma sem.
44,7 km.
1855 m szint.
7 óra 49 perc.
És ami talán mindennél többet mond:
1 óra 51 percet javítottam a tavalyi időmhöz képest.
Ez nem csak szám.
Ez munka.
Ez fegyelem.
Ez készülés.
Ez minden egyes reggel, amikor nehéz volt elindulni – és mégis elindultam.
A mai út mindenből adott egy kicsit.
Volt tempós gyaloglás.
Voltak kemény kapaszkodók, ahol vissza kellett venni a tempóból.
Volt kocogás. És volt futás is.
Jelenlét.
És persze az élet sem maradt ki belőle.
A Kékes előtt, úgy 300 méterrel a csúcs előtt, egy pillanatra megbillent a figyelem.
Futottam már, mert a mászás után itt már majdnem teljesen vízszintes volt az út.
Az ösvény itt is, mint ahogy szinte mindenhol, csupa száraz levél volt. Mintha még mindig ősz lenne.
Alatta kavics, szikla, gallyak.
Soha nem tudtam, hogy ha lépek, akkor mi vár rám pontosan.
Aztán jött az a pillanat.
Egy csúszás.
Egy esés.
Megint a jobb térdem.
És megint a csúcs előtt párszázáz méterre, mint tavaly a Kékkörön a Kab-hegy csúcsa előtt.
Felálltam.
Mentem tovább.
Csak a célban néztem meg: dagadt, sebes.
De működik.
Belül nincs semmi baj.
És ez a lényeg.
A zúzodás rendbe fog jönni gyorsan.
Ma érintettem Galyatetőt és a Kékest is.
Két csúcs a három legmagasabb magyar csúcs közül.
Nem csak térképen, hanem belül is.
Mert minden ilyen nap egy kicsit beljebb visz.
Nem csak a hegyek között.
Hanem saját magamban is.
A farkas ma is ment.
És holnap… ugyanúgy tovább. 🐺
