Amikor a ködben találod meg önmagad tisztább részét
Már beértem az ISZINIK 50 céljába, Mogyorósbányán.
Minden nehézség, minden sötét belső hullám ellenére.
És ami a legkülönösebb: a legjobb 50 km-es időmet mentem, mióta teljesítménytúrázom.
7 óra 30 perc.
1.270 méter szintemelkedés.
6,6 km/h átlagsebesség.
9:02 perc/km átlagtempó – megállásokkal együtt.
Összesen mindössze 11 perc állás. 😉
De ez az idő és a mai teljesítményem csak a felszínen létezik.
Igazából nem lényeges.
A mai 50 kilométer valójában sokkal mélyebb útról szólt.
Egész nap sűrű köd ült az erdőben.
Nem lehetett látni tíz méternél messzebbre.
Egy pillanatra sem láttam a napot.
A levegő telített volt párával, mintha egy tejfehér, hangtalan világba léptem volna át – egy világba, ahol eltűnik a horizont, és vele együtt minden kapaszkodó.
A talaj csúszott.
Nedves avar. Nedves kövek. Nedves gyökerek.
Minden lépés egy döntés:
hol csúszik biztosan, hol csak talán, hol talán nem.
Folyamatos döntések. Minden lépés előtt. Folyamatos koncentráció.
A test folyamatos mikromozgásokkal egyensúlyozott.
Az idegrendszer dolgozott, égette magában a feszültséget – a szem és a láb együtt figyelt, mintha egyetlen érzékszervvé olvadtak volna.
A túra elején a gondolatok csak kavarogtak.
Örvénylettek, ütköztek, szétestek, majd újra összeálltak.
Mint ahogy belül mostanában minden.
Aztán egyszer csak… történni kezdett az, ami mindig.
Amikor a test elkezd szenvedni a teljesítménytől,
amikor már nem marad hely belül az aggodalmaknak,
amikor a lépés lépést követ,
amikor a hegy lassan kiharapja belőlem a felesleget —
akkor kezdenek kitisztulni a gondolatok.
Nem hirtelen.
Nem nagy fénycsóvában.
Lassan.
Apránként.
Mint amikor eláll a szél, és egyszer csak észreveszed, hogy csend van.
Először csak halkul minden.
Aztán eltűnnek a hangok.
Aztán marad a láb, ami lép.
És a lélegzet, ami tüzet ad hozzá.
Aztán ezek is eltűnnek.
És valami különös történik:
csak tiszta mozgás marad.
Semmi más.
Mintha nem én mennék,
hanem valami menne rajtam keresztül.
Mintha én lennék az út.
Aztán már az út sem létezik.
A mozgás sem létezik.
Csak a lét…
csak az előre…
csak az a felfoghatatlanul egyszerű, mégis elementáris állapot,
amit az ember olyankor tapasztal meg, amikor már minden rétegét levetette önmagának.
Ez a fajta menés olyan, mint egy meditáció.
Vagy egy ima, amit nem mondasz ki hangosan,
mégis ott rezeg minden lépésedben.
A köd ma nem csak kívül volt.
Bennem is.
Sűrű, átható, nehéz köd, amelyből nem tudtam kijönni napok óta.
De minden lépéssel mintha valami finoman, alig észrevehetően rendeződött volna bennem.
És lehet, hogy nem múlt el semmi.
Lehet, hogy a sötétség még itt van.
De a mozgás – ez a testi-lelki áramlás –
visszahozott valamit a fényből, amit azt hittem, teljesen elvesztettem.
A mai ötven kilométer nem a sebességről szólt.
Nem az időről.
Nem a szintről.
Pedig magamhoz képest nagyon jó időt mentem.
Hanem arról, hogy az ember néha csak akkor talál vissza önmagához,
amikor a teste már majdnem feladná,
és a lelke végre elcsendesedik.
A farkas ma ködben járt.
De hazatalált. Önmagához.
És néha ennyi elég.
Talán jobb lesz…
