Tegnap este értem haza az ötnapos Camino Benedictus zarándoklatról.
Öt nap csend, lépések, hideg, hó, szél, ima, mantra és belső munka. Együtt gyaloglás a lányommal. A test kapott terhelést rendesen, a lélek pedig még ennél is többet. Nem csoda, hogy ma reggel fáradtan ébredtem. Az izmokban még ott volt az út emléke, a talpakban a kövek, a vállakban a megtett kilométerek súlya.
A testem még korán sem regenerálódott.
A Garmin órám is pihenőnapot javasolt.
De volt egy hívás, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni.
Életemben először ott volt a lehetőség, hogy hóban fussak.
Feltettem a futócipőmre a hómacskát. Ezek apró, háromszög alakú karmok, egy láncra fűzve, amit fel lehet húzni bakancsra, túracipőre vagy futócipőre. Amikor ránehezedik a lábad, ezek a karmok belekapaszkodnak a hóba és a jégbe – pont úgy, mint a macska karma. Talán ezért is hívják így. Biztonságot ad. Tartást. És közben egyfajta ősi kapcsolatot a talajjal.
Kimentem a hófedte töltésre, majd a Kiserdőbe.
Nyolc kilométer lett belőle.
Nem mondom, az öt nap túrázás után – főleg az utolsó kettő nehéz nap után – az első kilométer fájt.
A test emlékeztetett.
A lábak tiltakoztak.
De aztán… valami átkattant.
Megérkezett a flow.
A mozgás ritmusa.
A lélegzet.
A hó tompa hangja a talpam alatt.
És vitte magával az egészet.
Futottam tovább.
Nem erőből.
Hanem örömből.
Hóban futni egészen más.
Lassabb.
Tudatosabb.
Nincs kapkodás.
Minden lépés jelenlét.
Minden nyom egy rövid üzenet a tájnak: itt voltam.
Felszabadító érzés.
Tiszta.
Őszinte.
Hatalmas.
Jó volt így, futni egy lassabb tempóval.
Jó volt engedni, hogy a test dolgozzon, a lélek pedig megérkezzen.
Néha a pihenés nem a megállás.
Hanem az, amikor emlékezteted magad arra, miért indultál el egyáltalán.
🐺❄️🏃♂️
