Camino Benedictus a lányommal
🖲 Pannonhalma ➡️ Écs ➡️ Nyúl ➡️ Győrújbarát ➡️ Ménfőcsanak ➡️ Győr ➡️ Abda ➡️ Öttevény ➡️ Mosonszentmiklós ➡️ Lébény
📆2026.01.07.
🚶: 42,22 km
⛰⬆️: 114 m
⛰⬇️: 139 m
⏰: 8h19min
Sum: 158,53 km
Amikor a sötétben is együtt megyünk és együtt érkezünk meg
A tegnap éjszaka nehéz volt.
Nem tudtam pihenni.
Szinte egy szempillantást sem aludtam.
Túl meleg volt a szoba (hiába nyitottam ki éjjel négszer az ablakot) és a testem még mindig pörgött a tegnapi hosszú gyaloglástól,
mintha nem akarta volna elengedni az utat.
Mégis, 3:15-kor felkeltem.
És 4 óra előtt tíz perccel elindultam Pannonhalmából Lébény felé.
Nem azért, mert könnyű volt.
Hanem mert ez volt a terv.
És néha a terv az egyetlen kapaszkodó, amikor a test már fáradt,
de a lélek még tudja az irányt.
Ma is két „normál” zarándoknapot tettem egybe.
Negyvenkét kilométert gyalogoltam,
száztizenöt méter szintemelkedéssel.
Hosszú, lapos, kíméletlen táv volt.
Győr irányába, a Szent Jakab úton haladtam.
Volt egy pont, ahol dönteni kellett.
Felmenjek-e a töltésre, vagy kerüljek?
Csontig hatoló, hideg, erős szél fújt.
És tudtam, hogy a töltésen végig szűzhó várna,
nyom nélkül, kapaszkodó nélkül.
Ismerem azt az utat.
Kétszer már végigjártam a Caminót.
Tudtam, mibe vágnék bele.
Úgy döntöttem, hogy nem megyek fel.
A falvakon keresztül haladtam Lébény felé,
többnyire kerékpárúton, járdán,
egy rövid szakaszon az úttesten.
A táv így sem lett rövidebb.
Ezért bűntudatot sem éreztem.
Ez nem megfutamodás volt, hanem alkalmazkodás.
Nem minden nap a hősiességről szól.
Van, amikor a bölcsesség visz tovább.
Az első négy órát teljes sötétségben tettem meg.
Pannonhalmától egészen Győrig.
Csak a fejlámpa fénye világított.
Az mutatta az utat.
Semmi más.
Ebben a sötétben is végig velem volt Eszti.
Nem testben, hanem lélekben.
Tegnap is, ma is.
Sokat gondoltam rá.
Gondolatban beszélgettem vele,
Vagy csak hozzá beszéltem.
Sokszor oldalra fordultam, mintha ott lenne mellettem.
Könnyebb volt így.
Mintha ott jött volna mellettem.
És tudtam, hogy miatta is végig kell csinálnom.
Nem adhatom fel.
Még ezek között a zavart, kimerítő körülmények között sem.
A lábaim nagyon fájtak.
Nincsenek hozzászokva a bakancsban megtett ilyen hosszú távokhoz.
Az Esztivel közös 18–25 kilométeres napok még elfogadhatók voltak.
De a tegnapi hosszú menet,
és a mai újabb negyvenkét kilométer
már kikészítette a lábaimat.
A bakancs ma nem szabadság volt, hanem teher.
Minden lépés emlékeztetett rá,
hogy a testnek is vannak határai.
De aztán megérkeztem.
Lébénybe.
A Camino utolsó napján.
A lébényi Szent Jakab-templomhoz.
Ez volt a megérkezés.
Nem csak egy településre,
hanem az egyik út végére amely most bezárult.
A lépések véget értek,
de az, ami közben bennem történt,
velem marad.
A templomnál megálltam,
és szeretettel gondoltam vissza
az együtt töltött három gyalogos napra,
és a nulladik napra is,
amikor együtt utaztunk.
Minden örömére.
Minden tanulságára.
A Szent Jakab Látogatóközpontban
a Compostellát (ami igazolja, hogy végigjártam az Utat) végül mindkettőnk nevére kértem.
Megkértem a hölgyet, hogy Eszti neve is kerüljön rá.
Mert bár tegnap és ma már nem gyalogolt velem,
úgy éreztem, végig ott volt mellettem.
Kísért.
Vigyázott rám.
Ez a Compostella közös.
Mint ahogy a sok emlék is az Útról.
És még valami:
2026-ban én voltam az első zarándok,
aki elért Lébényig.
Zord, téli, havas, szeles körülmények között.
Erre büszke vagyok.
Nem hangosan.
Nem kérkedve.
Csak csendesen, belül.
Mert nem csak megérkeztem.
Hanem végigmentem.
És nem voltam egyedül,
akkor sem, amikor egyedül léptem.
A farkas ma megérkezett.
De a kölyök árnyéka végig ott futott mellette.
🐺🐚🥾
