Volt egy nulladik napunk.
Egy nap, amikor még nem gyalogoltunk,
csak utaztunk egymás felé.
Vonatokkal, átszállásokkal, idővel.
Akkor már elindult az út,
csak még nem a lábakban, hanem a szándékban.
És aztán jött az öt nap gyalog.
Hóban.
Szélben.
Picit sárban.
Sokat beszélgetve.
Néha meditatív csendben.
Tihanytól Lébényig.
Hegyen át, falvakon keresztül, sötét hajnalokon és hosszú estékbe érve.
Volt, hogy együtt mentünk.
Volt, hogy egyedül.
De az út végig közös maradt.
Apa és lánya.
Nem szerepekben, hanem jelenlétben.
Beszélgetésekben, amelyek nem akartak sehova jutni.
Csendekben, amelyek mindent elmondtak.
Lépésekben, amelyek megtanítottak lassítani.
Eszti hősiesen ment.
Nem azért, mert könnyű volt,
hanem mert eldöntötte.
A teste végül jelezte a határt,
és akkor felelősséggel megálltunk.
Ez is az út része.
A zarándoklat nem (mindig) a végigmenésről szól.
Hanem a figyelemről.
És arról, hogy bizonyos utakat belül kell végigjárni.
Belül (is).
Vagy befejezni belül kell őket.
Aztán egyedül folytattam.
Hosszú 2 napon keresztül.
Negyvenkét, negyvenkilenc kilométereken.
Szűzhóban.
Sötétben.
Fáradt testtel.
De nem voltam egyedül.
Aki egyszer együtt ment,
az utána már benned megy tovább.
Lébényben megérkeztem.
A Szent Jakab-templomhoz.
Az út végére.
És a Compostella-t mindkettőnk nevére kértem.
Mert ez az út közös volt.
2026-ban elsőként érkeztem meg ide Lébénybe, első zarándokként.
Zord télben, csendben.
Ez az út nem adott válaszokat.
De elvett kérdéseket.
Nem lett könnyebb tőle az élet.
De igazabb lett.
És amikor majd újra zajos lesz a világ,
amikor nehéz lesz visszatalálni a ritmusba,
akkor elég lesz erre az útra gondolni.
Esztinek és Nekem is.
Arra, hogy volt egy idő,
amikor minden lépés értelmes volt.
És volt valaki,
akivel együtt mentünk rajta.
Ez volt a Jakabok a Szent Jakabon.
És ez az út már bennünk folytatódik tovább…
Az Út Magányos Farkasa
🐺🐚🥾
