„Ez az egész élet nem más, mint egy álom. Amikor felébredsz, olyan, mintha kivettek volna az álomból, mégis benne maradsz.”
Amikor először olvas az ember egy ilyen mondatot, könnyű félreérteni. Ha az élet álom, akkor talán semmi sem valóságos, semminek nincs különösebb jelentősége, és végső soron minden mindegy. Én azonban egyáltalán nem ezt érzem benne. Sőt, valahogy éppen az ellenkezőjét. Ha valóban úgy tekintünk erre az életre, mint valamire, ami egyszer megjelent és egyszer el fog tűnni, akkor hirtelen sokkal fontosabbá válik minden egyes pillanata. Nem kevésbé számít, hanem sokkal jobban.
Az álmainkban is minden teljesen valóságosnak tűnik, amíg benne vagyunk. Félünk, örülünk, menekülünk, szeretünk, elveszítünk valakit, aztán felébredünk, és néhány másodperc alatt megváltozik az egész jelentése. Talán az életben is valami hasonló történik velünk, csak sokkal lassabban. Nagyon komolyan vesszük azokat a történeteket, amelyeket saját magunkról felépítettünk. Ki vagyok, mit értem el, mit rontottam el, mit gondolnak rólam mások, miben vagyok jobb vagy rosszabb valakinél, mi az enyém, mit kell még megszereznem, és mitől rettegek, hogy egyszer elveszítem. Ezek a dolgok közben olyan szilárdnak tűnnek, mintha mindig is léteztek volna, és mindig létezni fognak.
Pedig ha őszintén megnézzük, szinte semmi sem marad változatlan. A testünk változik, a gondolataink változnak, az emberek körülöttünk változnak. Kapcsolatok születnek és érnek véget, dolgokat szerzünk meg és veszítünk el, emberek érkeznek az életünkbe és mennek tovább. Az az ember sem pontosan ugyanaz már, aki ma reggel felkelt, mint aki tíz vagy húsz évvel ezelőtt volt. Mégis görcsösen próbálunk valami állandót találni ebben a folyamatos változásban, és talán éppen ebből születik a szenvedésünk jelentős része.
A felébredést én ezért nem valamilyen természetfeletti állapotként képzelem el. Nem úgy, hogy egyszer csak mindent megértünk, és onnantól kezdve mosolyogva lebegünk néhány centivel a föld fölött. Reggel ugyanúgy fel kell kelni. Dolgozni kell. Elfáradunk. Néha mérgesek leszünk, néha csalódunk, néha sírunk, máskor pedig úgy nevetünk, hogy alig kapunk levegőt. Megöregszünk, elveszítünk olyan embereket, akikről azt hittük, mindig mellettünk lesznek, és egyszer mi magunk is eltűnünk innen. A felébredés nem vesz ki bennünket ebből az életből. Talán csak abban segít, hogy egy kicsit másképpen legyünk benne.
És éppen itt válik számomra széppé ez a gondolat. Ha tudnám, hogy egy naplementéből végtelen számú áll rendelkezésemre, valószínűleg egy idő után egyikre sem figyelnék igazán. Ha biztos lennék benne, hogy minden ember, akit szeretek, örökké mellettem marad, talán sokkal ritkábban mondanám el nekik, mennyire fontosak. Ha végtelen számú reggel várna rám, könnyű lenne elpazarolni a mait. De egyikből sincs végtelen. Éppen a mulandóság teszi értékessé azt, ami most van.
Talán ezért sem érzem soha úgy, hogy a zen a világtól való elfordulás lenne. Számomra inkább az ellenkezője: teljesen benne lenni. Ha örülsz, akkor örülj. Ha fáj, ne hazudd magadnak, hogy nem fáj. Ha valaki melletted szenved, ne kezdj hosszú filozófiai fejtegetésbe az együttérzés természetéről, hanem próbálj segíteni neki. Ha szeretsz valakit, mondd el neki. Ha pedig elérkezett az idő, amikor valamit el kell engedni, próbáld meg nem úgy szorítani, mintha örökké a tiéd lehetne.
Talán ez az egész valóban csak egy álom. De amíg benne vagyunk, ez az egyetlen álmunk, amelyben most élünk. Nem kell menekülni belőle, és talán nincs is hová. Felébredni nem feltétlenül azt jelenti, hogy kilépünk belőle. Lehet, hogy csak annyit jelent: végre észrevesszük, hogy itt vagyunk, és amíg itt vagyunk, teljes szívvel benne élünk.
🐺
