Sokszor írunk az édesanyákról, és joggal. De ma az apáké a nap.
Azoké a férfiaké, akik talán nem mindig mondják ki, amit éreznek, akik nem mindig ölelnek eleget, akik néha szigorúak, néha hallgatnak, néha ügyetlenül mutatják ki a szeretetüket – de egész életükben a családjukért dolgoznak.
Én ma az én apukámra gondolok.
Arra az emberre, akitől talán nem csak a nevemet kaptam, hanem sokkal többet is. Kitartást. Munkaszeretetet. Azt a makacs hitet, hogy az embernek akkor is mennie kell tovább, amikor nehéz. Hogy a szavaknál néha többet ér a csendes helytállás.
Ahogy telnek az évek, egyre több mindent értek meg abból, amit gyerekként még nem értettem. Egyre inkább látom azokat az áldozatokat, amelyeket szülőként meghozott értünk. És egyre hálásabb vagyok érte.
Nem tökéletes emberek vagyunk. Ő sem volt az. Én sem vagyok az. De talán nem is a tökéletesség a fontos, hanem az, hogy összetartoztunk, és hogy a szeretet, amit egymás iránt éreztünk, ma is tovább él bennem.
És bár már nem lehet közöttünk ezen a földi úton, hiszem, hogy a lelke már megtért az „Egy”-hez, ahonnan csendesen figyel rám, amíg új szerepet vállal majd és újra leszületik a Földre. Szeretném azt hinni, hogy látja, hogyan élek, milyen döntéseket hozok, és hogy hű maradok-e azokhoz az értékekhez, amelyeket tőle kaptam. Néha úgy érzem, még most is mellettem áll a nehezebb pillanatokban. Mert az igazi szeretet nem ér véget a halállal. Csak más formában marad velünk tovább.
Köszönöm, Édesapám, mindazt, amit kaptam tőled. A kimondott és a kimondatlan dolgokat is. Köszönöm a példát, a munkát, az erőt és azt a sok mindent, amit talán csak most, felnőtt fejjel értek igazán.
Boldog apák napját kívánok minden édesapának, nagypapának és mindazoknak a férfiaknak, akik valakinek biztonságot, példát vagy otthont jelentenek.
Mert az apa sokszor nem hangos. De az ereje egy életen át elkísér bennünket.
🐺
